C.37

~Liam Payne~

- Hamarosan itt lesz. Csak azt nem értem, hogy miért nem te hívtad föl, ha annyira fontos neked - fordultam vissza, meg sem próbálva leplezni a csalódottságomat. Idegesen becsaptam magam mögött az ajtót, majd a nővérpulthoz sétáltam. Legszívesebben azonnal kirohantam volna arról a helyről, de nem hagyhattam szó nélkül, hogy Rose felébredt. Én voltam itt akkor, nekem kell róla szólnom.

Megálltam am magas, fényesre polírozott pult előtt, és felkönyököltem rá. A pult mögött egy középkorú nő ült. Épp telefonált, így csak intett, hogy várjak. Bólintottam, és kissé arréb sétáltam.

Körülbelül két perc múlva a nő elköszönt, majd letette a telefont.

- Miben segíthetek? - emelkedett ki a pult mögül, s rám nézett.

- Csak szólni akartam, hogy Rose felébredt - feleltem halkan. A nővér kérdezett még pár dolgot, majd mosolyogva megköszönte, hogy szóltam, és elment az orvosért.

Szapora léptekkel végigsiettem a folyosón, majd nem időzve a lifttel, a lépcsőház felé indultam. Leszaladtam a lépcsőn, és átvágva a földszinti várótermen, kiléptem a kórházból. Egy pillanatig hezitáltam, hogy merre induljak, de aztán rájöttem, hogy Nate valószínűleg mindjárt befut, ezért átvágtam az úton, és egyenesen mentem tovább.

Gondolatok ezrei kavarogtak a fejemben, nem tudtam, hogy hová megyek, hagytam, hogy a lábaim vigyenek.

Annyira vártam már, hogy Rose végre felébredjen! Szomjaztam a hangját, a szavait. Egyszerűen szükségem volt rá. Látni akartam a mosolyát, hallani a nevetését. Minden percben a telefonomat szuggeráltam, hogy szólaljon meg végre, és én meghallhassam őt. És aztán, mikor ez megtörtént, úgy éreztem, visszakaptam valamit, amit valamikor réges-régen elvesztettem.  És a következő pillanatban romba dőlt minden. Amikor felébredve rögtön Nate-et kereste, kedvem lett volna ott menten elbőgni magam.

Rose nem tudta, fogalma nem volt róla, hogy mit éreztem az alatt az idő alatt, amíg ő eszméletlenül feküdt. Vagy amikor Tina felhívott, hogy baj van. Nem is sejti, hogy mannyira hiányzott. Gőze nincs, hogy mennyire fontos nekem, és hogy mekkora fájdalmat okozott azzal, hogy szinte ügyet sem vetett rám, mikor felébredt. Ott voltam mellette, ott ültem az ágya szélén, ő mégis Nate-et hívta...

Idő közben egy eddig ismeretlen parkhoz értem. Belöktem a derekamig érő kiskaput, és elindultam a kavicsos úton. Lágy szél fújdogált, néha megcsapva az arcomat, aminek hatására az őszi hűvös időben kirázott a hideg. A levelek meg-megzizzentek a talpam alatt, egyedül voltam.

Próbáltam egy kissé kiüríteni a fejem, és megnyugodni. Nem akartam arra gondolni, hogy Rose bizonyára épp most ugrálja körbe Nate-et.

Nate-et, aki csak játssza a jófiút és a hőst, elámítja Rose-t, aztán amikor elérte, amit akart, lelép Margarethez. Ugyan, hol érdekli az őt, hogy miközben szépen elszórakozik a sültkurvájával, Rose darabokra törik...

Mérhetetlen düh kerített hatalmába, aminek hatására a mellettem álló fába bokszoltam. A művelet következtében a fejemre potyogott néhány kisebb gally és vessző, és egy hatalmas reccsenés rázta meg a park csendjét.

Először azt hittem, hogy a fa törzse repedt meg a kemény ütéstől, de a karomat égető fájdalom rádöbbentett, hogy ez nem így történt.

Hát, baromi rövid lett, de most csak ennyi telik tőlem. Sajnálom.

PS: 16 komment??! Elképesztőek vagytok!! <33

C.36

~Külső szemszög~

Nate megállíthatatlanul járkált föl és alá a kórházi szobában. Az elmúlt tizenkét órában Rose állapota semmit nem változott, és lassan kezdte elveszteni a türelmét. Egyre nehezebben bírta a tehetetlen várakozást, s egyre többször akarta feladni. Nyomasztotta a környezet, a gyomra minden egyes levegővételnél felfordult, ahogy a kórházi levegő a tüdejébe áramlott.

A mobilja minden másodpercben zúgott és pittyegett, tovább feszítve az idegeit. Ránézés nélkül tudta, hogy Margaret keresi, bizonyára a tegnap történtek miatt. Eljátszott a gondolattal, hogy elmegy a lányhoz, de sikerült Rose mellett maradnia. Egészen eddig a pillanatig.

Lassan, szinte totyogva közelítette meg az ajtót, mintha csak arra várna, hogy Rose felébredjen az alatt a néhány pillanat alatt, amíg odaér. Ez azonban nem következett be. Az ajtó kemény fájára simította tenyerét, s egy utolsó pillantást vetve az ájult lányra, kilökte azt.

Eddig Rose szinte egy percre sem maradt egyedül, mindig volt a szobában valaki. Most azonban nem hallatszott más, csak a nyugodt, egyenletes légzése, s a falakon túl húzódó főutca zaja. De ez sem tarott tovább tíz percnél.

A folyosóról szapora léptek hallatszottak, amik a kórteremhez közelítve kissé lelassultak, majd leálltak. Az ajtó lassan kinyílt, s Liam sétált be rajta. Kissé zilált volt, látszott rajta, hogy percekkel ez előtt szabadult egy interjúról, s rögtön a kórházba sietett.

Amint meglátta Rose-t, önkéntelenül is elmosolyodott. Lassan az ágya mellé sétált, s köszönésképp megszorította kezét.

Felemésztette a lány hiánya. Valahonnan a szíve mélyéről indult, s holmi élősködő módjára szétáradt testében, hogy aztán minden egyes porcikájába belehasíthasson. Folyton fejébe küldte Rose arcának képét, a hangját, nevetését, pillantásait. Minden egyes gondolatfoszlány nyomán görcsbe rándult a gyomra, s szíve olyan könyörtelenül ostromolta bordáit, mintha ki akarna törni fogságukból.

Mást sem érzett, csak fojtogató űrt az eddigi, megszokott életében. Bár nem ismerete olyan régen Rose-t, mégis kissé megváltoztatta őt. Némiképp megszokta már a jelenlétét, és így nyomasztó volt körülötte a csend, amit a lány hiánya okozott. Újra hallani akarta őt, újra érezni akarta a közelségét, újra beszélni akart vele, újra meg akarta ölelni.

Elengedte Rose kezét, s az ágy mellé húzott egy széket. Leült, majd térdeire támaszkodva, tenyerébe temette arcát.

Napok óta nem nagyon aludt, minden pillanatban Rose járt a fejében, s ha mégis sikerült elaludnia, rémálmok gyötörték. Aggódott a lányért, s egyre jobban vágyott rá, hogy felébredjen...

Kezdett eluralkodni rajta a fáradtság, egyre tompábban hallotta a nyitott ablakon behallatszó főutca zaját. Szeme elé lassan bekúsztak az első álomképek, karja megbicsaklott, nem szolgálva többé támaszként egyre nehezebbé váló fejének.

Már csak másodpercek választották el az öntudatlanság mély csendjétől, amikor az ágyon pihenő feje alatt valami óvatosan megmozdult. Szeme rögtön kipattant, s nyoma sem volt már az előbbi fáradtságának.

- Rose! - kiáltott föl, a kelleténél kissé hangosabban. Kisöpörte arcába hullt hajtincseit, s kissé megrázta a fejét, hogy megbizonyosodjon arról, jól lát. - Jól vagy? - húzta közelebb a székét.

Rose megrázta a fejét és a torkára mutatott, ezzel jelezve, hogy vizet kér. Liam azonnal felpattant és a csaphoz sietett. Megnyitotta a hideg vizet és teleengedett vele egy műanyagpoharat, majd visszasietett vele az ágyhoz.

- Köszönöm! - mosolyodott el hálásan a lány, s visszaadta Liamnek a poharat. Hangja még mindig rekedt és erőtlen volt, de beszélni már tudott. Szeme még nem szokta meg a hirtelen világosságot, így csak hunyorogva tudott körbenézni a szobában. Többször végigjáratta tekintetét a helyiségen, s csak az után szólalt meg újra. - Hol van Nate?

A mosoly Liam arcára fagyott, s elhatalmasodott rajta a düh. A kezében tartott műanyagpohár meghajlott, majd hangos recsegés kíséretében kettéhasadt. Néhányszor mély levegőt vett, aztán nyugalmat erőltetve a hangjára, válaszolt.

- Elment, nemrég.

- Megtennéd nekem, hogy szólsz neki? - nézett rá, már-már esdeklően a lány.

- És mégis hogyan? - vonta föl Liam a szemöldökét, s hangjában egy cseppnyi maró gúny csendült. Rose nem válaszolt, helyette az éjjeliszekrényről levette a telefonját, és a kezébe csúsztatta. A fiú nyomkodta egy darabig, míg végül megtalálta a keresett nevet. Benyomta a hívógombot és füléhez emelte a mobilt. Nate pár csörgés után felvette.

- Rose? - szólt bele, reményekkel teli hangon.

- Nem. Liam.

- Akkor azt hiszem, rossz számot hívtál. - morogta, s le akarta tenni, de Liam gyorsan közbeszólt.

- Ő kérte, hogy hívjalak fel.

- Indulok. - szólt gyorsan Nate, majd kinyomta a telefont.

Liam visszaadta Rose-nak a készüléket, s láthatóan indulni készült. Nate valószínűleg perceken belül itt lesz, s nem igazán akart vele találkozni. Felvette fekete bőrkabátját, s az ajtó felé indult.

- Hamarosan itt lesz. Csak azt nem értem, hogy miért nem te hívtad föl, ha annyira fontos neked. - nézett Rose szemébe, majd kilépett a kórteremből, és bevágta maga mögött az ajtót.

C.35

A sötétség egyre kínzóbb volt. Nem láttam semmit, még a tulajdon kezeimet sem. A levegő hideg és párás volt, szint már fullasztott. Fáztam, rázott a hideg, mégis folyt rólam a víz. A fejem kegyetlenül hasogatott, lassan az utolsó csepp erőm is elhagyott.

Megállás nélkül sétáltam föl és le, nem foglalkova remegő, időnként összecsukló lábaimmal. Kétségbeesetten kerestem a kiutat, minél előbb el akartam menni innen, vissza a többiekhez. A többiekhez, akik minden percben mellettem voltak, akiknek folyamatosan hallottam a hangját, mintha itt állnának mögöttem.

Mintha tovább akarnának kínozni, mindent hallottam, ami körülöttem zajlott. Az, amikor hallottam egy-egy barátom hangját, szinte már fizikai fájdalmat okozott. Szavaik nyomán úgy éreztem, mintha egy tompa élű tőrt vágnának belém, majd lassan, s kínzóan húznák ki azt belőlem. Minden alkalommal úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Kiabáltam, üvöltöztem, hogy szabadítsanak ki, vigyenek el innen, mentsenek meg, de minden hiábavaló volt. Persze, mire is számítottam?

~Külső szemszög.~

Rose órák óta eszméletlenül feküdt a kórházi ágyneműk között. Arca fehér volt, akár a papír, máskor élénk rózsaszín ajkai most színtelenek és szárazak, repedezettek voltak. A fejét egy jókora kötés fogta körbe.

Nate minden pillanatban az ágya végében ült, várva, hogy végre felébredjen. A félelem kegyetlenül mart a szívébe, felébresztve benne, hogy Rose-nak talán komolyabb baja is lehet. Már az is éppen elég volt, hogy brutálisan beverte a fejét, ami bizonyára piszkosul fájhatott neki. Már ennek gondolatára is öklömnyire zsugorodott a gyomra, a többi eshetőségbe pedig bele sem mert gondolni. Azonban zavart gondolatai mégis elkalandoztak.

Egyre csak a főorvos hangja visszhangzott a fejében, ami, bár nyugodtnak álcázta, mégis feszült volt. Szerinte fenn áll a lehetősége annak, hogy Rose kómába esik, esetleg elveszti az emlékezete egy részét.

Nate nem tudta, hogy melyik lenne rosszabb. Az, ha hetekre, hónapokra nélkülöznie kellene a lányt, vagy ha az nem emlékezne rá... Megrázta a fejét, elhessegetve fájdalmasabbnál fájdalmasabb gondolatait. Szeme Rose mozdulatlan karjára siklott. Tétovázott egy darabig, majd lassan tenyerét a lány kézfejére simította. Annak bőre száraz, s jéghideg volt. Amint Nate megérezte ezt, valamilyen fura hiányérzet fogta el.

Felállt, halkan, mintha Rose csak aludna, kisétált a kopár, rideg kórteremből, és a folyosó végén lévő ablakhoz lépdelt. Kinézett a nyüzsgő főutcára, de csak nézte azt, nem látta. Itt nem volt Rose közelében, és az a hiányérzet egyre jobban elhatalmasodott rajta. Elborította őt, tetőtől talpig, átjárta minden egyes porcikáját. Megnehezítette számára a levegővételt, lezsibbasztotta a végtagjait és egy pillanatra nem hagyta megmozdulni.

Lehunyta a szemeit, s mély levegőt vett, kissé lenyugtatva magát. Pár pillanat múlva azonban a telefonja csörgése törte meg a kihalt folyosó csendjét. Kissé összerezzent a hirtelen támadt zajtól, majd zsebébe nyúlt, s rá sem nézve a kijelzőre, felvette a telefont.

- Sziija, Nate! - hallotta a vonal túlsó végéről. Hangtalanul felsóhajtott, majd a falnak dőlve válaszolt.

- Mit akarsz, Margaret? - mondta halkan. Nem vágyott most a lány társaságára, nem akarta hallani a hangját, nem akart beszélni vele. Már-már idegesítette a hangja. Margaret bizonyára meghallotta a hangjában lévő feszültséget, mert lelkesedése kissé alábbhagyott. Mégsem kérdezett rá a dologora, csak folytatta, amit elkezdett.

- Tudod, arra gondoltam, hogy...- kezdte, szándékosan tovább húzva Nate kikészült idegeit. Megvárta, amíg Nate visszakérdez, majd folytatta. - Időnk mint a tenger, mindketten ráérünk. - itt ismét elhallgatott, mire Nate kezdte elveszíteni a türelmét.

- Margaret, nyögd már ki végre, hogy mit akarsz! - morogta.

- Én csak találkozni akartam veled, de...- kezdte hűvösen.

- Jó, hagyj most ezzel békén. Ma nem fog összejönni. - vágott a szavába idegesen a fiú, majd kinyomta a telefont.

Tisztában volt vele, hogy most vérig sértette Margaret-et, de ez jelen pillanatban cseppet sem tudta érdekelni. Máskor már rég visszahívta volna, vagy telenyomta volna a lány telefonját a bocsánatkérő SMS-ekkel, de nem izgatta különösebben a dolog. Zsebretette a mobilját, majd visszament Rose-hoz.

Belépve a kórterembe, dühe kissé alábbhagyott. Visszaült Rose lábához és figyelni kezdte őt. Arca oly békés volt, mintha csak épp álmodna. Semmit nem tükrözött a lány vívódó, kétségbeesett gondolataiból...

C.34

A ránk telepedett feszült csend szinte már fullasztott, a levegő szikrázott Zayn és Beatrise között. Végül már nem bírtam tovább, meg kellett szólalnom.

- Ez...ez most komoly?

- Bár ne lenne az! - fakadt ki Zayn, majd hajába túrva lerogyott egy székre.

-  Ezzel nem könnyíted meg, Malik! - kiabálta Beatrise. - Komolyan mondom, találj ki valamit, mert meg fogok őrülni!

- És mégis mi a fenét találjak ki? Nem én vagyok terhes, ezt nem nekem kellene tudnom!

- Tudod, ez nem attól függ, hogy ki a terhes.

- Jó, de attól még nem tudom, hogy mi legyen.

- Oké, én hagylak gondolkodni. De aztán próbálj meg valami használható ötletet is kitalálni, ha már a te hibádból jutottunk idáig! - sziszegte Beatrise, majd meg sem várva, hogy Zayn válaszoljon, kicsörtetett a konyhából.

*

Mindenki aludt, már csak Tina és én feküdtünk a kertben, s a tiszta, csillagos égboltot figyeltük. A szél néha-néha megrezegtette az apró fűszálakat, de egyébként kellemes idő volt, még így, éjszaka is.

- Szerinted mi lesz most? - törtem meg a csendet.

- A babával? Őszintén szólva, fogalmam sincs. Ha Beatrise felvállalja, hogy terhes, abból hatalmas botrány lesz. Meg merem kockáztatni, hogy még a házból sem mer majd kilépni a megvadult rajongók miatt. És ez csak egy része a dolgoknak. Ha a szülei megtudják, én nem is tudom, hogy mit csinálnak.

- És ha nem vállalja fel?

- Tulajdonképpen olyan nincs, mindenképp kiderül, előbb vagy utóbb. Úgy meg főleg, ha Beatrise megszüli a babát. Márpedig meg fogja, biztos, hogy nem veteti el.

- És Zayn? Mi lesz, ha ezt nem bírja befogadni?

- Zayn erős gyerek, bírni fogja és kitart Beatrise mellett.

Pár percig még némán feküdtünk a fűben, aztán lassan szedelőzködni kezdtünk. Későre járt már. A házban teljes sötétség honolt, és mivel nem akartunk villanyt kapcsolni, így eltarott néhány percig, amíg elvánszorogtunk a lépcsőig.

Felérve végigosontunk a folyosón, majd végre megérkeztünk a szobánk elé. Halkan lenyomtam a kilincset, azonban az ajtó nem nyílt ki. Beatrise magára zárta, és bizonyára már alszik.

- Most mi legyen? - suttogtam abba az irányba, amerre Tinát sejtettem.

- Mert?

- Zárva van az ajtó. - Tina is megpróbálta kinyitni, azonban neki is zárva maradt.

- Én nem fogom fölébreszteni a fiúkat, nagyon durván fáradtak voltak, hagy aludjanak. - suttogta.

- Maradt a fürdő. - sóhajtottam, s mivel a szemem már lassan megszokta a sötétet, az említett helyiség felé vettem az irányt.

*

Nem bírtam tovább egy helyben maradni, kikecmeregtem a kádból és az alvó Tinát átlépve kisétáltam a fürdőből. Hat óra körül lehetett, a nap épp most kelt föl. Ásítottam egyet, majd lesétáltam a konyhába valamiféle ehető dolgot keresni. Ez azonban nem jött be. Minden, de minden kongott az ürességtől. Felsóhajtottam, majd kissé rendbeszedve magamat, felkaptam a cipőmet és kiléptem a hajnali napfényben fürdő utcára.

Mélyen beszívtam a friss levegőt, majd sétálni kezdtem  a belváros felé. Már bőven bent voltam, amikor valaki utánam kiabált. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, ki az. Ezt a hangot bárhol, bármikor felismerem...

Erőt vettem magamon és nem álltam meg. Bár tudtam, hogy úgyis utolér.

- Még mindig haragszol, igaz? - szegődött mellém. Lehajtottam a fejem, úgy mentem tovább, ő azonban elém állt. A kezében egy jókora szatyor volt, amiből egy rózsaszín nyúljelmez lógott ki. Nem kérdeztem rá, inkább nem akartam tudni..

- Nate, engedj el, kérlek! - motyogtam halkan. Nem néztem rá, inkább csak a koszos járdát fürkésztem.

- Mondd, mit csináljak még, hogy végre megbocsáss? - emelte föl kissé a hangját, de nem állt félre. - Az talán megfelelne, ha rózsaszín nyúlnak öltözve körbeugrálnám a várost? - lengette meg a kezében tartott szatyrot. Felcsillant a szemem és egy ördögi vigyor terült el az arcomon.- Na ne már! - nézett rám elkerekedett szemekkel, mire még mindig vigyorogva, hatalmasat bólintottam. - Hát jó...-rángatta elő a jelmezt, majd belebújt. Én már itt röhögőgörcsöt kaptam. Nate rózsaszín nyúljelmezben...szavakkal kifejezhetetlen.

Próbált komoly lenni, de nem jött össze neki, végül ő is elröhögte magát.

- Élvezd a műsort! - vigyorgott, majd felvette a hatalmas, debilen vigyorgó nyúlfejet és a mellettünk lévő térre ugrált. - Éljenek a melegek! - kiáltotta el magát, ami nekem betette azt a bizonyos kiskaput. Még néhányszor elkiabálta magát, mint például "Csiripöri ubisalival", aztán elindult körbe-körbe, miközben vadul hadonászott a karjával. Hatalmas, bolyhos farka minden egyes ugrásnál szélesen kilengett, megcsapkodva a közelébe kerülő járókeltőket, nagy rózsaszín fülei úgyszintén.

Betegre röhögtem magam, már a hasam is görcsölt. A jókedvem azonban nem tarott sokáig, a következő pillanatban megfordult velem a világ és fejemet hátracsapva a földön kötöttem ki.

Éles fájdalom hasított a fejembe, szemeim könnybe lábadtak. Éreztem, hogy valami lassan folyni kezd a fejem búbján, és ebből tudtam, hogy baj van. Iszonyat lassan, erőtlenül a fájdalmas ponthoz emeltem a kezem, majd elemelve láttam, hogy jól sejtettem. A kezem csupa vér volt.

Zúgott a fülem, szédültem, a fájdalom egyre erősödött, a végén már szinte elviselhetetlené vált. Hallottam, hogy Nate mellém ér, majd a földhözvágja a plüssfejet és óvatosan megtámasztja a hátam. Bizonyára 'megvizsgálta' a sebemet. Aztán felkapott, és erősen magához szorítva futni kezdett velem.

Még kissé kinyitottam a szemem és megszorítottam a karját. Láttam, hogy aggódó pillantással lenéz rám, majd éreztem, hogy gyorsabban kezd futni velem. Aztán hirtelen elsötétült minden, már nem éreztem semmit. Körbevett a hűvös, kellemetlen sötétség, én pedig elmerültem az öntudatlanság bántó csöndjében...

Sziasztok! <3 Nagyon-nagyon sajnálom ezt a sok kimaradást, de eleinte nem volt ötletem, utána pedig nem nagyon voltam internetközelben. Viszont most már itt vagyok, remélhetőleg nem lesz több ilyen hosszú ideig tartó kimaradás a részek között. :)

Pamparamm.

Jóreggelt. ♥

Nem, még mindig nem résszel jövök, és jöhetnek a konténerek, szeretettel várom őket :DD Oka: ötlethiány. Viszont szeretném megköszönni a díjakat, amiket Tőletek kaptam! <3 Nagyon-nagyon szépen köszönöm, mindegyikőtöknek, hihetetlenül jól estek! <3

A gond csupán csak annyi, hogy nem találom a "szabályokat", amik egy-egy díjhoz tartoznak. Ezért kiegyezhetnénk abban, hogy a végén írok magamról néhány dolgot és továbbküldöm? :$

Nagyon-nagyon szépen köszönöm, Black_Butterfly és SummerPrincess94! :) <3

Nekik küldöm: Förb, Lily Morgan, és sarah9619 :)

Köszönöm szépen Tinaahh és 1wolfgirl1! ♥

Küldöm: Timy21, 1wolfgirl1, és AudreyFictions :)

Köszönöm Tinaahh és Mesmes1D!!! ♥

Küldöm: 1wolfgirl1, AudreyFictions, Tinaahh, Timy21, és Mesmes1D

Timy21, nagyon szépen köszönöm! :)<3

Nekik küldeném: Timy21, Zitussh, Tinaahh, Mesmes1D, sarah9619, StarZone, 1wolfgirl1 és AudreyFictions. :)

Köszönöm, Mesmes1D :)♥

Ezt pedig mindenkinek küldeném, akik ebben a bejegyzésben meg lettek említve!

És most jöjjön pár dolog rólam:

- Kedvenc színem a világoslila

- Szeretem a kakaót. :D

- Nem szeretem a csokit. >.<

- Imádom a One Directiont. ♥

- Beteges Niall Horan mániám van ^^ Éés, senki ne kérdezze, hogy miért szeretem ennyire! Imádom, és ennyi. <3

- Nagyon-nagyon szeretek írni, szinte már ez jelenti az életemet, bár ezt csak akkor érzem, ha valami miatt nem írhatok.

- A részeket legtöbbször suliban írom meg :DD

- Még soha nem voltam részeg, nem is szándékozok

- Soha nem cigiztem, és reményeim szerint, nem is fogok.

- Facebookon benne vagyok egy csoportban kb. 50 másik elvetemült emberkével együtt, akiket egytől egyig imádok. <3

- Van egy kutyám, Bogyónak hívják, de soha nem nevezem a nevén. Voldemort :DD De nagyon-nagyon szeretem őt. ^^<3

- Szeretem az angol nyelvet.

- Egészen pici korom óta Londonba vágyom, imádom azt a helyet. <3

- A legjobban szomorú/depis dolgokat tudok írni :D

- Művészeti suliba járok, bár nem tudok rajzolni >.<

- A mai napon néztem meg életem első horrorfilmjét és azt hiszem, nem fog a szokásommá válni :D

- Gyakran szoktam pörögni

- Utálom, hogy kicsi vagyok. 153 cm >.<

- Decemberben leszek 16 éves ^^

- Ha belelendülök a dolgokba, akkor hajlamos vagyok szófosást kapni, és nehezen lehet leállítani, ahogy most is történik.

- Ha "nagy" leszek, filmiparban szeretnék dolgozni. Nem tudom, miért, egyszerűen megfogott az a felhajtás és a hangulat.

Még egyszer hihetetlenül köszönöm a díjakat, imádlak titeket! <33

PS: Ma este már megpróbálok részt hozni! :D

C.33

Miért volt az a zavart mosoly? Egyszerű: még mindig bennem volt az a feszültség, ami azon az esős napon támadt bennem. Ha arra a pillanatra gondolok, még mindig lefagyok, még mindig élesen, s tisztán él bennem az az érzés, az az emlék.

- Most mi van? - kérdezte értetlenül Niall. - Rátok nézek, és az jut először eszembe, hogy épp most mérgezték meg az aranyhalaitokat. - hülyén néztem rá, mire megvonta a vállát. - Tényleg úgy néztek ki!

- Tudod, az van, hogy kényszerszünetet rendeltek el, a franc tudja, mennyi időre, nekünk pedig nincs hová mennünk! - Tina tenyerébe temette arcát, s idegesen felsóhajtott.

- Miért ne lenne? Jöttök hozzánk! - szólalt meg Liam, úgy, mintha ez olyan magától értetődő lenne. - Gondolom, Beatrise is ott lesz. Van egy fölösleges szobánk, elég nagy, elfértek hárman.

- Biztos, hogy ez egy jó ötlet? - kérdeztem vonakodva.

- Miért, mi baj van vele?

- Egy szó: média.

- Oh, tényleg. - eresztett le Liam.

- Megoldjuk! - kapta fel a fejét Tina. - Lásd be, Rose, nem nagyon van más lehetőségünk! Az újságíróknak majd kamuzunk valamit.

- De nekik koncertezniük kell! Nem mehetünk mindig velük, és bezárva sem lehetünk!

- A fenébe is! Értsd már meg, hogy nem tudsz máshová menni! - csattant föl Tina, majd felállt a kerítéspadkáról, s hajába túrva, idegesen járkálni kezdett.

- Jó, nyugi! - állt föl Niall, majd megfogta Tina karját és visszaültette mellém. - Jöttök hozzánk. Elfértek, nem zavartok, nem lesz gond. Menjetek, pakoljatok össze mindent, aztán ide gyertek vissza. Addig mi kitaláljuk, hogy mit adjunk be a médiának. - azzal felhúzott, s egy apró lökéssel útnak indított minket.

*

- Na, mit találtatok ki? - dobtam le a bőröndöm, mikor a fiúk mellé értünk.

- Amerikából jöttetek, rajongók vagytok. Megnyertetek egy pályázatot, és a nyereményetek az, hogy velünk lehettek egy darabig. - hadarta Liam, én pedig bólintottam.

- A nevünk marad az eredeti, vagy azt is találjunk ki?

- Azt rátok bízzuk. Bár szerintem szerencsésebb lenne álnevet választani. - magyarázta, miközben kivette kezemből a bőröndömet, s maga után húzva azt, elindult.

Pár percig csak szótlanul haladtunk egymás mellett, Tináék néhány méterrel lemaradva sétáltak mögöttünk. Eddig nem nagyon akadtunk össze egy rajongóval sem. Ezt talán a sulinak köszönhettük. Na meg annak, hogy nem tudják a fanok, hogy hol tartózkodnak éppen a fiúk.

- Rose, figyelj! - szólalt meg halkan Liam. Rá kaptam a fejem. Arca, s szemei zavartságot tükröztek. - Öhm...Az a múltkori dolog a kapualjjban...- motyogta, s zavartan megvakarta a tarkóját.

A végtagjaim ismét elzsibbadtak, egy pillanatra megint lefagytam. Ez már kezd ijesztő lenni... Egy napoknak tűnő pillanatig kínos csend telepedett ránk, majd végre megszólalt.

- Én nem tudom, hogy mi volt velem akkor. Egy pillanatra kikapcsolt az agyam, és nem tudtam, hogy mit csinálok. És azóta...-elhallgatott, látszott rajta, hogy a megfelelő szavakat keresi. - Azóta, mintha kissé eltávolodtunk volna egymástól. És én ezt nem akarom! - nézett rám kétségbeesetten. - Nem felejthetnénk el azt az egészet?

Egy halvány mosolyt erőltettem arcomra, s bólintottam egyet. Belül, a szívem mélyén azonban ez a mosoly egy keserű grimasszá vált. Talán neki könnyen megy egy az egész, viszont én nem tudom egy pillanat alatt elfelejteni azt, ami történt...

Idő közben megérkeztünk a házhoz. Bentről erőteljes kiabálás hallatszott. Rögtön felismertem Beatrise hangját. Mind a négyen értetlenül meredtünk egymásra, majd benyitottunk. Zaynék a konyhában voltak.

- Az Isten szerelmére, Malik, hogy lehetsz ennyire szerencsétlen?! - kiabálta Beatrise, kezében egy felmosóronggyal. Zayn idegesen levágta az asztalra a kezében tartott konyharuhát, majd kikapta Beatrise kezéből a felmosót, s félretette azt.

- Mondd, miért nem jó neked semmi mostanában? Minden egyes mozdulatomba és szavamba belekötsz! - ő nem kiabált, próbált higgadt maradni, több-kevesebb sikerrel. Ezzel azonban még jobban felbőszítette barátnőjét.

- Talán, mert okom van rá! - rikácsolta. Komolyan megijedtem tőle.

- És akkor én mit mondjak? Tudod, hogy imádlak, de az utóbbi néhány napban kibírhatatlan vagy! - a srác mostmár kissé felemelte a hangját.

- ÉN?! Te rontasz el mindent! Te vagy az oka, hogy ilyen vagyok!

- Mégis mi a fene bajod van? - Zayn most már teljesen kifakadt. - Rosszabb vagy, mint egy klimaxoló öregasszony! Megjött, vagy mi a halál van? - kiabált immár ő is.

- Nem, Zayn! Épp ez az! - Beatrise hangja hisztérikussá vált, s arcán patakokban kezdtek folyni a könnyek.

Öt embernek egyszerre akadt el a lélegzete. Megfagyott a levegő, Beatrise szavai tovább visszhangzottak a helyiségben. Senki nem mozdult, tapintani lehetett a feszültséget.

- Mi van? - suttogta Zayn elkerekedett szemekkel. Közelebb lépett Beatrise-hoz, s mélyen szemébe nézett. - Ugye...ugye nem? - Beatrise lesütötte a szemét, s nagy levegőt vett.

- De igen, Zayn. Terhes vagyok.

C.32

~ Minden tanuló haladéktalanul jelentkezzen az udvaron, pontosan öt perc múlva! Rendkívüli gyűlés! Ha valaki nem jelenik meg, az következményeket von maga után!

Álmomból a hangosbemondó éles hangja riasztott föl. Kiugrottam az ágyamból és Tinához léptem. Nyakig betakarózva, szorosan a falhoz húzódva aludt. Elővettem a telefonom, s kikerestem a számát. Lenyomtam a zöld gombot, és vártam. Néhány másodperc múlva meghallottam Tina mobiljának rezgését. Villámgyorsasággal ült föl az ágyban, zsebéből előhalászta a telefont, és beleszólt.

- Ki vagy?

- Öt perc múlva rendkívüli gyűlés az udvaron! Szedd össze magad! - vigyorogtam, majd kinyomtam a telefont.

- Rosszabb ébresztés nem jutott eszedbe? - morogta, miközben lerúgta magáról a takarót, s a fürdőbe csoszogott.

- A-a. - vigyorogtam tovább.

- Kapd be! - grimaszolt.

- Mondanám, hogy az a te reszortod lesz, ha találkozol Niallel, de elkésünk, úgyhogy nem mondom. - egy pillanatig értelenül meredt rám, de aztán a szemei focilabdaméretűre nőttek, s hozzám vágta az első keze ügyébe kerülő tárgyat. Röhögve tértem ki a felém repülő jókora szappan elől és kislisszoltam a szobából.

- Szia! - hallottam egy hangot a hátam mögül. Összerezzentem, és villámsebességgel pördültem meg a tengelyem körül. Elmosolyodtam, amikor felfogtam, hogy Oliver áll velem szemben.

- Szia, Oliver!

- Szerinted mi lesz? - bökött fejével az udvar felé.

- Fogalmam sincs. - vontam meg a vállam.

- Te. Egy. Perverz. Dög. Vagy. - hallottam meg Tina hangját. Minden mondattá formált szavát egy-egy bökés követett, majd könyörtelenül összeborzolta a hajam.

- Mondd, neked ez a mániád? - néztem rá bosszúsan, miközben a fejemet lapítgattam.

- Igen. Szeretetből csinálom. - dobott felém egy harminckettest, majd Oliverhez fordult. - Jobb, ha vigyázol vele! - suttogta, miközben felém mutogatott. - Közveszélyes!

- Ezt hallottam! - mondtam, miközben elindultam a lépcső felé.

Az udvarra leérve hatalmas zsivaj fogadott minket. Mindenki a gyűlés tárgyát találgatta. Megkerestük az osztályunkat és beálltunk a sorba. Pár pillanat múlva Nate-ék is feltűntek. Hatalmas hangzavar kíséretében a sor végére tódultak, és ott baromkodtak tovább. Szándékosan nem néztem Nate felé, azonban éreztem magamon a pillantását. Gyorsan Tina felé fordultam.

- Hogy vagy? - vigyorogtam rá idiótán.

- He?! - nézett rám értetlenül. - Te normális vagy? - válaszolni azonban már nem tudtam. A suli épületéből kilépett az igazgatónő, a tömeg pedig elcsendesedett. Arca gondterhelt, s a szokásosnál is fáradtabb, rácosabb volt.

- Nos, régebbi diákjaink bizonyára tudnak róla, hogy minden év elején úgynevezett vírusellenőrzést tartunk az iskolában. Ez idén sem volt másképpen. Eddig soha nem volt arra példa, hogy valami ne legyen rendben. Most azonban a szakemberek egy újfajta, még nem ismert vírust találtak. Ugyan úgy terjed, mint bármely másik influenza, ez azonban kiszámíthatatlanabb, veszélyesebb...és kegyetlenebb.

Feszültség telepedett az összegyűlt diákokra, s tanárokra, egy pisszenés sem hallatszott. Tudtam, hogy mindenkinek egy kérdés kavarog a fejében: Mi lesz most?

- Még kicsi a valószínűsége, hogy bárki elkapta a vírust, de minnél tovább halogatjuk ezt, annál nehezebben tudjuk elkerülni, hogy elterjedjen. Éppen ezért...- sóhajtott az igazgatónő - meghatározatlan ideig kényszerszünetet rendelek el. Kérem, még a mai napon pakoljanak össze, s legkésőbb holnap délutánig hagyják el a kollégiumot!

Az igazgatónő mondandója végeztével besétált az iskolába, a diákok pedig morajlani kezdtek. Ijedten Tinára kaptam a fejem, s meglepetésemre ő is ugyanolyan kétségbeesetten nézett vissza rám.

- Rose...Én nem tudok hazamenni! Anyáék már biztos, hogy nincsenek LA-ben!

- Nekem szünet előtt küldtek volna jegyet, hogy haza tudjak menni. - túrtam a hajamba, majd lerogytam a kerítéspadkára. Tina mellém ült, térdére könyökölt, s arcát tenyerébe simította.

- Sziasztok! - robbant mellénk mosolyogva Niall. Tina elé lépett, s üdvözlésképp egy puszit nyomott a homlokára. A lány rámosolygott, majd tovább bámult kifelé a fejéből. Niall hozzám lépett, megölelt, majd megfogta Tina kezét, s leült mellé. Kisvártatva befutott Liam is, mosolyogva ült le mellém. Zavartan visszamosolyogtam rá, majd elfordítottam a fejem.

Nos, az előző bejegyzéshez csak annyit fűznék hozzá, hogy imádlak titeket, de legfőképp: UTÓLAG IS BOLDOG ÁPRILIS ELSEJÉT! :DD♥ Nem fejezem be a blogot! Nem is akarom és nem is tudnám :) Szeretem írni, és a legfontosabb: soha nem kényszerből jönnek a részek! :) Ha nem megy az írás, akkor nem hozok részt, de soha nem kényszerből írok nektek :) De azért sikerült megbőgetnetek a kommentjeitekkel! :') Ti vagytok a legjobbak és nagyon-nagyon szeretlek titeket! ^^♥

PS: Nem tudtam, hogy milyen képet tegyek be, ezért most ez lett :$:D

#offline

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de bezárom a blogot. Nem látom értelmét annak, hogy írjak. Eddig is csak kényszerből jöttek a részek, és ez nem jó. Azt hiszem, mindenkinek jobb lesz így. Nagyon köszönök mindent, azt is, hogy kitartottatok mellettem, de ennek most vége. Nagyon fog hiányozni a blog, az írás, de legfőképpen Ti. Nagyon jó volt ez a kis idő, amit veletek tölthettem, de ideje búcsúznom. Szeretlek titeket ♥

#offline

C.31

1. Értesítsd a bloggert aki adja hogy megkapta!

2. Tedd ki a blogodra!

3. Írj 6 dolgot magadról!

- Az előző díjnál megtaláljátok :)

5. Add tovább 4 írónak!

Tinaahh AudreyFictions

Timy21 1wolfgirl1

Nagyon nagyon szépen köszönöm!! ♥

~Egy hét múlva-Szombat~

- Most miért is jöttünk át ide? - néztem érdeklődve a mellettem lépkedő Tinára, miközben besétáltunk a suli épületébe.

- Nem tudok magammal mit kezdeni. - rántotta meg a vállát és belerúgott egy széthagyott paprígalacsinba. Az végigszántott a folyosón, majd a nyitott ablakon át "elhagyta" az épüleltet.

- Miért nem vagy Niallel? A dedikálás csak később kezdődik.

- Ahm, de a menedzserük bevágott nekik még egy megbeszélést. - felelte kissé panaszos hangon.

- Milyen megbeszélést? - vontam föl a szemöldököm.

- Nem tudom, gondolom...- valahonnan nevetés harsant, félbeszakítva barátnőmet. Körülbelül két másodperc múlva befordultunk a sarkon, és megláttuk a folyosó végén összegyűlt tömeget. Már messziről kiszúrtuk, hogy a mi osztályunk jómadarai azok. Újra felnevettek, mi pedig megszaporáztuk lépteinket.

Odaérve rögtön kiszúrtam Nate-et. A vadmalacképű mellett állt és ő is nevetett. Elmosolyodtam és mellé sétáltam. Egy pillanatra rám nézett, majd visszafordult ahhoz a nagyon vicces dologhoz. Én is odanéztem, a mosoly pedig lehervadt az arcomról. Amint megláttam nevetésük tárgyát, a gyomrom felfordult. Nem, nem a látvány miatt, hanem amiatt, ami miatt annyira jól érezték magukat.

A tömeg közepén az egyik osztálytársunk ülögélt. Nem ismertem, a nevét sem tudtam, de láttam az osztályban. Arcán kövér könnycseppek folytak végig, kezében egy régi fényképet szorongatott, amiből csöpögött a zöld festék. Az arca, a haja, a ruhái, mindene csupa zöld volt. Bizonyára rajzszakos volt, a sok rajzlapból, ceruzából és a többi rajzos cuccból ítélve.

Nate-et kissé félrelökve mellé sétáltam, majd leguggoltam és felé nyújtottam egy zsepit. Habozott egy darabig, de aztán óvatosan elvette, s törölgetni kezdte vele a fényképet. Gyorsan a lapjai után nyúltam, s felvettem őket, mielőtt teljesen eláznának.Mikor végeztem a művelettel, ő még mindig a fényképet törölgette, hiába. A zöld festék már kellőképpen rászáradt, így már nem lehetett megmenteni.

Tina kezébe nyomtam a lapokat, majd visszasétáltam a fiúhoz, s felé nyújtottam a kezem. Zavartan váltogatta szemeit arcom, s kezem között, majd végül félénken tenyerét enyémbe csúsztatta. Szorosabban fogtam kezére, és felhúztam. Azonnal elengedte a kezem, s pulcsija ujjával letörölte az arcán végigfolyó könnyeket.

Mögé léptem, s óvatosan tolni kezdtem kifelé a tömegből. Út közben mindenkire vetettem egy-egy gyilkos pillantást, majd a vadmalacképűt félre lökve Nate elé sétáltam.

- Ennél azért többet vártam tőled! - szemem izzott a dühtől, szinte már köptem a szavakat. Haragudtam rá, és ezt a gyomromban verdeső pillangóim sem tudták megváltoztatni. Még vetettem rá egy megsemmisítőnek szánt pillantást, majd szándékosan nekimenve vállának, megmarkoltam a fiú pulóverét, s húzni kezdtem magam után.

*

- Tessék, kértem a színjátszósoktól neked ruhákat. - nyújtottam Oliver felé legfrissebb szerzeményeimet (igen, sikerült megtudnunk a nevét). Ő mosolyogva elvette, majd beballagott az egyik vécéfülkébe és magára csukta az ajtót. A cuccaihoz sétáltam, majd jobban szemügyre vettem a fényképet. Az egy fiatal nőt ábrázolt, amint egy hintában ült, ölében egy ötévesforma kisfiúval. Nem látszott tisztán, csak a körvonalakat tudtam nagyjából kivenni, mégis elmosolyodtam a kép láttán.

- Ő az anyám. - szólalt meg közvetlenül a hátam mögött Oliver. Összerezzentem, majd hátrébb léptem a pulttól. A kukához sétált, s beledobta az összegyűrt, festékes ruháit, majd visszalépett mellém. - Ez az utolsó kép, ami róla készült. Másnap meghalt. Agyvérzést kapott. - szomorkásan elmosolyodott, majd, mintha egy milliókat érő kincset fogna, felemelte az asztalról a szétázott képet, és ruhái után azt is a szemetesbe dobta.

Néhány pillanatig csendbe burkolóztunk, éreztem, hogy most nincs szükség bármit is mondani. Végül megköszörültem a torkom.

- Mi volt az az előbb? Miért voltak ilyenek veled?- kérdeztem halkan.

- Csak nem bírják elviselni, ha valaki nem olyan, mint ők. - felelte, még mindig mosolyogva.

- Ezt hogy érted? - húztam össze szemöldököm.

- Fogalmazzunk úgy, hogy nem épp a lányokat szeretem. És ők ezt tudják. - nézett rám. Bizonyára fura fejet vághattam, mivel felnevetett. - Nyugodtan kiszaladhatsz innen, és csatlakozhatsz hozzájuk! Elítélhesz, már megszoktam.

- Mi? - kerekedett el a szemem. - Soha nem csinálnám ezt! Nem ítélek el senkit, ilyenért. Úgyhogy ha ezt várod tőlem, akkor közlöm, hogy feleslegesen vársz. Nem fogok elrohanni és velük együtt röhögni rajtad. - mondtam, majd felültem mellé a pultra, ezzel is mutatva, hogy mellette vagyok.

*

- Nate téged keres. - lépett az ágyam mellé Tina. Nagy levegőt vettem, s lehunytam a szemem.

- Nem érdekel. - morogtam. Hallottam, hogy Tina elsétál mellőlem.

- Azt üzeni, hogy nem érdekli, hogy nem érdekel.

Felsóhajtottam, majd kikeltem az ágyamból és az ajtóhoz vágtattam. Mikor meglátott, Nate elvigyorodott. Erőt vettem magamon és elaltattam a pillangóimat.

- Mi van? - néztem rá összeszűkített szemekkel.

- Haragszol? - kérdezte, mire elkerekedett a szemem.

- Hogy haragszom-e? Nem. Csupán csak perpillanat rohadtul szánalmasnak tartalak. Kiröhögted Olivert egy olyan dolog miatt, amiről egyáltalán nem tehet. Kapásból elítélted, pedig baromira nem ismered őt!

- Jó, igazad van. De...

- Mit de? Itt nincs de, Nate! Nincs mit szépíteni ezen. Mocskos húzás volt, én pedig hatalmasat csalódtam benned. Ismét. - a hangom a végére suttogássá halkult. Még utoljára a szemébe néztem, majd rácsuktam az ajtót.

Nagyon sajnálom ezt a sok kimaradást, de nem volt ötletem a részhez! Hiányoztatok! ^^ De most itt vagyok, és lehetőleg megint naponta/kétnaponta lehet számítani részekre. A mostaniról annyit, hogy szar lett. Nem szépítem, ez az igazság :D De majd igyekszem jobbat hozni! ^^ Nagyon szeretlek titeket, és köszönöm a kommenteket! ^^♥

PS: nézzetek be: http://syh1d.blog.neon.hu/ Ebből is fanfic lesz ^^:D

C.30

Tina kinyitotta a szemét, így már észrevett. Szélesen rámosolyogtam, majd odasétáltam és megöleltem. Szorosan visszaölelt, engem pedig elöntött a boldogság, s nevetni támadt kedvem. Hihetetlenül örültem nekik.

Niallt is megszorongattam, majd a többiekhez sétáltam, kettesben hagyva őket. Harry és Louis épp egymást akarták belelökni a medencébe, Zayn kissé távolabb, mosolyogva telefonált valakivel. Kitalálhatjátok, hogy ki volt a vonal másik végén... Egyedül Liam üldögélt tétlenül az egyik kerti székben. Mikor meglátta, hogy felé közeledem, felállt, és két karját körém fonva szorosan magához ölelt. Megdöbbentem a hirtelen érzelemkitöréstől, egy szívdobbanásnyi időre megdermedtem, de aztán én is épp oly erősen átkaroltam őt.

- Ezt miért kaptam? - kérdeztem mosolyogva, mikor elengedett.

- Csak üdvözöltelek. - rántotta meg a vállát, majd visszaült a székbe. Magam sem értem, miért, de a mosoly kissé elhalványodott arcomon. Kissé nyomott hangulatban leültem a mellette lévő székbe. Csalódott voltam, és fogalmam sincs, hogy miért...

*

- Vettél mást is, répán kívül? - felvont szemöldökkel néztem Lou-ra, mire ő zavartan elmosolyodott. - Istenem...-túrtam a hajamba. - Ki jön velem vásárolni? - kiáltottam el magam. Liam kidugta fejét a konyhából.

- De hát Louis most jött haza! - nézett rám értetlenül, de aztán észrevette a három szatyornyi répát és megértett mindent. - Én elmegyek veled. - sétált mellém sóhajtva. - Elmentünk! - kiáltott, majd kitessékelt az ajtón. - És mit veszünk? - mosolygott rám, mikor már a napsütötte utcán sétáltunk.

- Kábé mindent. Nektek is kell kaja, a bulira is kellenek cuccok. Messze van amúgy a bolt?

- Annyira nem. Miért?

- Van egy olyan érzésem, hogy elég sokat kell cipekednünk.

- Majd elhozunk egy bevásárlókocsit. - vonta meg a vállát vigyorogva

- Végülis...- nevettem.

*

- Liam, hol a fenében vagy? - szóltam bele a telefonba. Már percek óta bolyongtam a Tescoban, de ő nyomtalanul eltűnt.

- Az édességeknél. - felelte izgatottan. A homlokomra csaptam. Mit is vártam? - Igazán idejöhetnél, azt hiszem, felvásároltam a fél sort és nem tudom odavinni hozzád. - láttam magam előtt, hogy hatalmas bociszemeket mereszt.

- Ha igazán köcsög akarnék lenni, akkor már itthagytalak volna. - morogtam, de már úton voltam Liam felé.

Az emberek közt szlalomozva toltam magam előtt a kocsit, közben minden sorba benéztem, hátha valahol meglátom. Végül a bolt közepe tájékán találtam rá. Nem túlzott: a fél sort felvásárolta. Mellétoltam a kocsit és az ujjaim közül néztem, hogy telerakja.

- Most mi van? - vigyorgott rám, mire én csak megráztam a fejem és tovább indultam. - Te nem veszel? - nézett rám.

- Nem vagyok csokis. - mosolyogtam, ő elhűlve meredt rám.

- Milyen ember vagy te? - sápítozta. Én csak felnevettem és beálltam az egyik pénztárhoz.

*

- O-ó! - töröltem le arcomról a ráeső esőcseppet. Felnéztem az égre, ahol a viharfelhők elég bőszen összegyűltek. Nem telt bele sok idő, és az eső erőteljesen zuhogni kezdett. Liam megragadta a karom és egy kapualjba húzott. A bevásárlókocsi csak úgy fütyült utánam. Igen, tényleg elhoztuk.

Mikor már fedél volt a fejünk fölött, megállt és elengedett. Átfutott rajtam a hideg, amit bizonyára észrevett. Gondolkodás nélkül levette fekete bőrkabátját, hátamra terítette és átölelt. Pár percig álldogáltunk így. Az emberek eltűntek az utcákról, az esőcseppek hangosan kopogva értek földet. Néha felvillant egy-egy villám, majd a hozzájuk tartozó dörrenések is felhangzottak. Egyik-másik váratlanul ért, összerezzentem. Ilyenkor Liam szorosabban ölelt át.

- Már jobb? - suttogta végül. Illatától kissé bódultan felnéztem rá, és lassan bólintottam. Egy pillanatra szemébe néztem. El akartam fordítani a fejem, de tekintetével fogva tartotta enyémet. Nem tudom, meddig bűvölt a szemével, mikor lassan közeledni kezdett. Lefagytam, nem tudtam, hogy mit csináljak. Kétségbeesetten kutakodtam a fejemben valamilyen használható ötlet után, de nem jutott eszembe semmi. A távolság vészesen fogyott közöttünk, tudtam, hogy most meg fog történni az, aminek történnie kell.

Ekkor azonban, mint valami égi jel, megdörrent az ég. Felugrottam ijedtemben, s ez most őt is kizökkentette. Óvatosan kibújtam karjai közül és hátráltam pár lépést.

- Azt hiszem, mennünk kéne. - motyogtam leszegett fejjel. Megfogtam a bevásárlókocsit és tolni kezdem magam előtt.

~Beatrise Morgan~

Egy viszonylag csendesebb sarokba húzott és ajkait enyémekre nyomta. Átkaroltam nyakát és a hajába túrtam. Fenekem alá nyúlt és felkapott. Segítve ténykedését, kissé felugrottam és lábaimmal körbefontam derekát. A falhoz nyomott és kezét gyengéden végigvezette oldalamon. Elvált ajkaimtól és lágyan csókolgatni kezdte a nyakamat. Egy jóleső sóhaj kíséretében húztam közelebb magamhoz.

Egyre gyorsabban kapkodtuk a levegőt, tudtuk, hogy nincs megállás. Kezei bekúsztak pólóm alá és hátamat simogatták. Körmeimet végighúztam gerince mentén, mire felsóhajtott. A melltartóm kapcsával babrált, egyre jobban beindult, mikor félbeszakítottam.

- Ne..itt...! - lihegtem. Nem válaszolt. Még mindig nyakamat csókolgatva magához szorított és elindult velem a lépcső felé. A szobájába vitt, majd bekulcsolta magunk után az ajtót. Lassan ledöntött az ágyra és folytatta, amit odalent elkezdett.

Pár perc múlva ruháink már szanaszét hevertek a szobában. A gyomrom zsugorodni kezdett, tudtam, hogy itt az idő. Még utoljára megcsókolt, majd kissé eltávolodott tőlem. Fejem mellett megtámaszkodott és mélyen szemembe nézett.

- Biztos vagy benne? - suttogta. Válaszul csak visszahúztam magamhoz és megcsókoltam.

Helóó ♥ Először is: Beatrise szemszögének botrányossága miatt elnézést kérek, életemben nem írtam még ilyet. :'DD A második: meglehet, hogy holnaptól el leszek tiltva a géptől. Azt hiszem, tudjátok, hogy ez mit jelent. Nem részletezném, most nincs kedvem, de nagyon sajnálom :( Ez még nem biztos és nagyon nagyon bízom benne, hogy ez nem fog megtörténni, de azért jobb, ha szólok. A harmadik pedig: 30. RÉSZ! *------* Köszönöm nektek! ♥

C.29

Ahogy ajkait enyémekre nyomta, olyan érzéseket indított el bennem, amit szavakkal kifejezni lehetetlen. Egyszerre öntött el a forróság és futott végig hátamon a hideg. A lábaim már majdnem összecsuklottak, és ha derekem köré fonódó karja nem tart olyan szorosan, már a földön lennék. A szívem olyan gyorsan dobogott, hogy talán már le is állt. Talán már meghaltam, csak ő tarott életben. Nem akartam elengedni, féltem, hogy ez csak egy álom, ami szertefoszlik, ha elválok tőle.

Két karommal körbefontam nyakát és kétségbeesetten húztam közelebb magamhoz. Ő is szorosabban ölelt át, aminek hatására a szívem szinte már fájdalmasan nagyot dobbant. Nem érdekelt, hogy már alig jutok levegőhöz, nem akartam, hogy végetérjen. Végül azonban szorítása enyhülni kezdett, majd teljesen elváltunk egymástól.

Nem nyitottam ki a szemem. Bár éreztem, derekamon karjait, féltem, hogy csak illúzió. Féltem, hogy szertefoszlik, mint a nyári napsütés, amint vihar közeleg. Elhal a fény és elhal a szívemben lévő melegség. Nem marad más, csak a kegyetlen valóság. A valóság, ahol nincs sem negyedéves koncert, sem boldogság, sem Niall. Csak a szívemet tépdeső szél, a fejem fölött összecsapó villámok, s a minden reményt könyörtelenül elmosó eső.

Azonban megéreztem érintését az arcomon, és nem bírtam tovább. Lassan kinyitottam a szemem. Ott volt, nem tűnt el. Nem csak álom volt, hanem a színtiszta igazság, a valóság. Az én tündérmesével átszőtt valóságom...

~Rose Leanne~

Idegesen doboltam a lábammal. Biosz óra közepén jártunk, a harmadik órában és fogalmam nem volt arról, hogy mi van Tinával. Gondolom, az eredményeket nem három órán keresztül közlik...Aggódtam, hogy nem sikerült neki.

Nem bírtam tovább és feltettem a kezem.

- Mondd! - nézett rám a tanárnő vastagkeretes szemüvege mögül.

- Tanárnő, rosszul érzem magam! Nem mehetnék ki egy kicsit?

- De, persze! Menj csak! - mosolygott elnézően. Gyorsan felálltam és kisiettem a teremből. Elővettem a telefonom és hívni kezdtem Tinát. Nem vette föl. Újratárcsáztam, de most sem volt semmi eredménye.

Kiléptem a kapun és a suli sarkához sétáltam. Végigböngésztem a telefonkönyvemet, míg végül megakadt a szemem Liam nevén. Benyomtam a zöld gombot és fülemhez emeltem a mobilt. Ha valaki, akkor ő biztosan tudja, hogy mi volt az eredményhirdetésen. Azonban a telefonját ő sem vette föl. Kissé idegesen kinyomtam a hívást és visszasétáltam a suliba. Felmentem a lépcsőn, majd a terembe lépve halkan a helyemre osontam. Leültem Beatrise mellé, aki kérdőn nézett rám.

- Aggódom Tina miatt! Már üzennie kellett volna! - suttogtam.

Az óra utolsó tizenöt percében már egyáltalán nem figyeltem a körülöttem zajló eseményekre. Végül kicsengettek, az osztályban pedig elszabadult a pokol, így már nem tudtam a gondolataimra koncentrálni.

- Nyugi már, biztos sikerült neki! - biztatott Beatrise. - Majd szól, lehet, hogy valamilyen megbeszélés vagy próba van!

*

A telefonom rezgése rántott ki a matek csodálatos és izgalmakkal teli világából. Aha, persze... Kissé megugrottam ijedtemben, aztán előkotortam zsebemből a már említett tárgyat. Egy halvány mosoly kúszott arcomra, amikor megláttam Liam nevét. Megnyitottam az üzenetet és olvasni kezdtem.

Mit szerettél volna? :)

Nem tudom, mi van Tinával. Mondd, hogy te tudsz valamit!

Itt van nálunk.Tudom az eredményt, ha arra gondolsz, de szerintem ő szeretné elmondani. Ebédre megy vissza, akkor kifaggathatod! :)

Most konmolyan! Szerinted várni fogok még három órát, amikor megöl a kíváncsiság?

Pedig ki kell bírnod, suliból nem jöhetsz el.

Nem? Na, csak figyelj!

Reménytelen eset vagy...Várlak!

Mosolyogva tettem el a telefonom. Épphogy végeztem a művelettel, ki is csengettek, így elindulhattam.

*

Bombaként robbantam be a házba, majd továbbhaladtam a kert felé, ahonnan a röhögéseket hallotam. Kiléptem a zöld pázsitra, majd megálltam és felvont szemöldökkel néztem a csapatra.

- Mondjátok már! - kiabáltam nevetve.

- Sikerült neki! - ugrott fel Harry. Felvisítottm és már indultam volna, hogy barátnőm nyakába ugorjak, de végül nem tettem.

Tina és Niall a hintaágyban üldögéltek. A utóbbi rám mosolygott, Tina azonban nem vette észre, hogy itt vagyok. Fejét Niall mellkasán pihentette, szeme csukva volt, de nem aludt. Folyamatosan mosolygott, arcáról sugárzott a boldogság. Nem kellett kérdeznem és válaszolnia sem kellett senkinek. Már annélkül is értettem mindent.

Csak annyit, hogy imádlak titeket! ♥

C.28

~Tina Holloway~

Debby játszani kezdett. Vettem egy szaggatott, mély levegőt és énekelni kezdtem...volna. A hangok a torkomon akadtak, egyszerűen nem tudtam énekelni. Debby abbahagyta a gitározást és a tanárokkal egyetemben kérdőn nézett rám. Alig láthatóan megráztam a fejem, majd a terem végébe sétáltam. Próbáltam "erőt gyűjteni", de nem ment. Tudtam, hogy nem vagyok képes erre.

A tudat, hogy cserben hagyom a barátaimat, könnyeket csalt a szemembe.

~ Higgy már magadban! Ahogy mindenki más. Ahogy Harry, Beatrise, Liam, Louis, Zayn, én.. és Niall. - hangzottak fejemben Rose szavai.

Az utolsó név még hosszú pillanatokig a fejemben dübörgött. Niall. Lehunytam a szemem. Felrémlett előttem az arca, csillogó kék szemei, ahogy az enyémbe fúródnak. Aztán valahol a szívemben felhangzottak a szavai, amiket akkor mondott. Mintha nem csak emlék lett volna az a pár szó, hanem a jelen. Olyan tisztán hallottam a hangját, mintha itt állna mellettem.

~ Én hiszek benned!

- Ő hisz bennem... - motyogtam. Letöröltem a könnyeimet és visszasétáltam Debby mellé. A gondolat, hogy Niall hisz benne, hogy meg tudom csinálni, valamilyen különleges erőt adott. Meg kellett próbálnom. Miatta.

Kisöpörtem arcomból a hajtincseimet, majd Debbyre mosolyogtam. Látta, hogy minden rendben, ezért újra elkezdte a számot. Ismét lehunytam a szemem és énekelni kezdtem. Végig Niall mosolygó arcát láttam magam előtt, aminek hatására teljesen megnyugodtam. A félelmet és a lámpalázat, mintha elfújták volna. Arcomra önkéntelenül is egy hatalmas mosoly kúszott, amit nem tudtam -és nem is akartam- letörölni.

Nem volt rajtam nyomás, eszembe sem jutott, hogy mekkora tétje van ennek. Talán nem is érdekelt már. Csak önfeledten és mindenféle erőlködés nélkül énekeltem.

Mikor végetért a dal, kinyitottam a szemem. Az arcomon még mindig ott ült a mosoly. Mrs Enderson ragyogó arccal megszólalt.

- Köszönjük, lányok! Az eredmények szerdán derülnek majd ki. Reggel gyertek ide vissza! Most elmehettek! Ott az ajtó, visszamehettek a kollégiumba! - mosolygott.

Megvártam, amíg Debby összepakolta a gitárját, majd egymás mellett lépkedve kisétáltunk az előadóteremből.

- Mióta gitározol? - törtem meg a csendet.

- Nem olyan rég. - motyogta. - Nyár elején kezdtem.

- Ahhoz képest nagyon jól megy! Iszonyat tehetséges vagy! - mosolyogtam.

- Köszi! - mosolygott vissza halványan. - Te mióta énekelsz?

- Amióta az eszemet tudom. Mondhatni, a véremben van. A bátyám is énekel egy bandában.

- Garázsbanda?

- Olyasmi. - füllentettem. Nem igazán lenne tanácsos elkotyognom, hogy Harry Styles a bátyám. Debby rendesnek tűnik, de nem ismerem őt. Nem derülhet ki, hogy ki vagyok. Harry nem akarja, hogy a sajtó tudjon rólam. Nem akarja, hogy minden lépésemet figyeljék és minden mozdulatomról tudjanak. Ezért használom anyu leánykori nevét. Nagyon meg kell ismernem az embereket, mielőtt elmondom nekik a titkomat. - Te miért nem akartál énekelni?

- Ez...ez egy hosszú történet. Elég annyi, hogy az énekléshez nem fűződnek túlságosan boldog emlékeim. - dünnyögte. - De egyébként te is nagyon jó voltál!

- Hát, nem tudom. Voltam már jobb is. És most valahogy semmi jót nem érzek. - tényleg így volt. Amint kiléptünk a teremből, olyan volt, mintha pofonvágtak volna. Már közel sem voltam olyan nyugodt és gondtalan. - De te szinte biztos, hogy bejutsz! - mosolyogtam rá. Időközben megérkeztünk, én pedig a lépcső felé vettem az irányt. Debby nem jött velem, így elköszöntem tőle. Már a lépcső felénél jártam, amikor meghallottam a hangját.

- Tina! - kiáltott utánam, mire megfordultam. - Köszönöm, hogy bejöttél énekelni! Nélküled talán nem lett volna esélyem! - mosolygott.

- Nincs mit köszönnöd! Csak egy szerencsés véletlen volt. - mosolyogtam vissza és továbbmentem a lépcsőn.

-Szerda-

Hosszú csíkot húzva fékeztem le az előadóterem előtt. Belöktem az ajtót és a terem közepén összegyűlt tömeghez siettem. Mrs Enderson egy pódiumon állt, kezében egy nagy alakú borítékkal. Gyorsan névsorolvasást tartott, majd látva, hogy mindenki itt van, beszélni kezdett.

- Nos, jó reggelt! - mosolygott. - El nem tudjátok képzelni, hogy milyen nehéz dolgunk volt! Mindig tudtuk, hogy sok tehetséges diákunk van, de azt nem, hogy ennyien vagytok! És, hogy ennyire tehetségesek! Hoszzú órák után azonban sikerült kialakítanunk az iskolazenekart.- itt elhallgatott és végignézett rajtunk. Mindenki nagyon izgult már, tisztán lehetett érezni a feszültséget. A gyomrom liftezett, a tüdőmbe alig jutott oxigén. A tenyerem izzadt, lábaim remegtek, a hányinger kerülgetett. Végül a tanárnő lassan a borítékba nyúlt és kivett egy papírt. - A zongoristánk Jenna Moor lett! - egy hollófekete hajú lány felugrott örömében és sugárzó arccal Mrs Enderson mellé lépett.- A basszusgitáros - sandított bele a listába - Isaiah Hilmann! - az egyik kisebb csoport ujjongva felordított, majd lepacsiztak a középen álló fekete bőrű, raszta hajú sráccal. - Gitárosnak Deborah Minert választottuk.

- Mondtam, hogy bejutsz! - ugrottam a nyakába. Ragyogó arccal visszaölelt, majd csatlakozott a többiekhez. Még kihirdették a dobost, aki Jason McFly lett, aztán az énekesek jöttek.

- Nehezen jutottunk erre a döntésre, de a két csereénekes: Charly Goldsmith és Preston May! - a két említett boldogan megölte egymást. - És, most jön, amire már biztos nagyon vártok: a legfontosabb emberkék. Őket az utolsó pillanatban választottuk ki. A nap minden percében gondolkodtunk, hogy kik legyenek ők, de végül sikerült döntésre jutnunk.

A levegő megfagyott, egy pisszenést sem lehetett hallani. A szívem egyre gyorsabban és hangosabban vert. Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő, amíg várakoztunk. De aztán a tanárnő szólásra nyitotta a száját, nekem pedig megfagyott a vér az ereimben.

- Szívből gratulálok Mark Wayd-nek és Tina Holloway-nek! Nagyon megérdemeltétek! - mosolygott ránk.

*

- Srácok! - rontottam be a fiúk házába. Sehol nem volt senki, így elindultam megkeresni őket. Végül a konyhában találtam rájuk. Kómás és ijedt fejjel meredtek rám, bizonyára nem rég keltek. Gondolkodás nélkül Harry nyakába ugrottam. - Sikerült, Harry, megcsináltam! - visítottam.

- Komolyan? - nézett rám csillogó szemekkel, mire vadul bólogatni kezdtem. - Annyira tudtam! - pörgetett meg nevetve. - Nagyon büszke vagyok rád! - adott egy puszit a homlokomra. Válaszul összeborzoltam a haját és a többiekhez léptem.

Már mindenkit végigölelgettem, amikor Niall támolygott be a konyhába. Amint megláttam, a gyomromban felébredtek a pillangók. Szélesen elmosolyodtam és futva tettem meg a köztünk lévő pár métert. A nyakába ugrottam és szorosan megöleltem.

- Neked köszönhetem ezt az egészet! Ha te nem vagy, biztosan nem sikerült volna! Te hittél bennem, és ez adott erőt ahhoz, hogy meg tudjam csinálni. Az egész a te érdemed! - suttogtam. Szememet elöntötték a könnyek. Bizonyára észretevette, mert kissé eltolt magától, hogy rám nézhessen.

Letörölte a lassan folydogáló könnyeimet, de kezét nem vette le arcomról. Élénken csillogó szemei rabul ejtettek, érintésétől lángolt az arcom. A szívem eszeveszettül kalimpált, talán még ő is hallotta vad dörömbölését. A pillangóim ezerfelé osztódtak, szinte már szétrepesztették a gyomrom. Aztán száját halvány mosolyra húzta és nem törődve a rajtunk csüngő négy szempárral, megszűntette arcunk közt lévő távolságot és lassan, lágyan megcsókolt.

Nagyon nagyon boldog születésnapot kívánok, Nyilas Martina Fanni! ♥ Ez az én ajándékom neked! Tudod, hogy szeretlek! ♥

C.27

1. Tedd ki a képet! - Kész ^^

2. Köszönd meg annak, akitől kaptad!

Nagyon nagyon nagyon és még annál is jobban köszönöm 1wolfgirl1-nek, Timy21-nek, Tinaahh-nak és Meme1998-nak!!! <333 Tényleg nagyon nagyon köszönöm!♥

3. Írj 6 dolgot magadról!

- Két "állapotom" van: az egyik az az, amikor úgy pörgök, mintha megittam volna egy hordó kávét. Ehhez általában elég egy hangyapöcsnyi dolog is :D Szerintem sok embernek nem kell ezt bemutatnom.. :D A másik pedig, amikor totálisan bedepizek. Van, hogy nem tudom miért, de van amikor megvan rá az okom. Ilyenkor is elég egy apró szó, én pedig kiborulok. Vagy egy dal, esetleg egy film. Vagy könyv. Vagy valami szomorú dolog. :D

- Nehezen viselem a "végeket". Lehet az könyv, sorozat, film vagy blog. Vegyük példának a Harry Pottert: a mai napig rámjön a bőgés, ha arra gondolok, hogy vége. :D

- Nem bírom nézni/hallgatni, ahogy állatokat kínoznak, ölnek. Ez talán nem is meglepő, de én még egy disznovágást is képes vagyok végigzokogni. Nem tudom elviselni, ahogy szegény malacka ott visíozik. Mintha segítségért kiabálna, pedig tudja, hogy vége, nincs tovább, nem menti meg őt senki. Na jó, befejeztem. :D

- Egészen pici korom óta csillapíthatatlan Londonmániám van. Oka ismeretlen. Csak azt tudom, hogy oda szeretnék menni. <3

- One Direction mániám van. És nem értem a helyzetet, mert nagyon nem vagyok az a *gép tele képekkel, összes zenéjük letöltve, csak azért megveszek egy újságot mert egy nyúlfingnyi cikk van benne róluk, rongyosra nézem a videóikat* fajta. És ez még csak a banda. Niallre még nem is tértem ki :DDD A telefonom és a gépem dugig tele Nialles képekket, füzeteim, könyveim telefirkálva. Nem tudtam, hogy ilyet is tudok :'DD

- Ha "nagy" leszek, akkor a filmiparban szeretnék dolgozni. Nem tudom, hogy milyen ágon. Lehet rendező, producer, forgatókönyvíró, operatőr, bármi, csak a filmekkel álljon kapcsolatban.

4. Küldd tovább 5 bloggernek, linkkel együtt!

- Timy21,

- Tinaahh

- 1wolfgirl1

-  sarah9619

- Meme1998

5. Hagyj megjegyzést a blogjukon! - mindjárt :3:D

Összeszorult a szívem, ahogy láttam Niall kétségbeesettségét. Látszott rajta, hogy tényleg őszintén beszél, tényleg félti Tinát.

- Alig pár napja ismerem őt. - motyogtam. - De olyan, mintha évek óta barátok lennénk. Tudom, hogy nem kell féltened őt! Erős lány, és biztos, hogy tudná kezelni a helyzetet. Nagyon-nagyon fontos vagy neki, és ha csak ez kell ahhoz, hogy veled lehessen, vállalni fogja. Ebben biztos vagyok!

- Talán igazad van, de...-egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. - Tina jobbat érdemel nálam! - suttogta végül. Hangja fájdalommal volt tele, könnyei még mindig folytak. - Ezzel a tudattal nem tudnék a közelében lenni. Nem bírnám elviselni, hogy csak az idejét vesztegetné, miközben valaki mással sokkal boldogabb lehetne. Ő a legjobbat érdemli...És az nem én vagyok. - csuklott el a hangja.

- Jobbat?! Nálad? - kerekedett el a szemem. - Na ide figyelj, Niall James Horan! Sürgősen szedd össze magad, különben úgy tarkón talállak csapni, hogy egy évig grúz medvék zongorázzák majd a fejedben a Hupikék Törpikék főcímdalát!

- A Hupikék Törpikék főcímdalát? - nézett rám bagolyszemekkel.

- Azt. Jobb, ha vigyázol velem! Na, de visszatérve az előzőre: két ujjam is sok ahhoz, hogy megszámoljam, hány nálad jobb embert ismerek! Ezt felejtsd el, egy életre! - emeltem föl kissé a hangom, mire végre nagyon halványan elmosolydott. - Hidd el, ti összetartoztok!

~Tina Holloway~

Reggel enyhe gyomorgörccsel ébredtem, hiszen ma derül ki, hogy lesz-e koncert. Hogy számomra lesz-e. Bevallom őszintén, semmi jót nem éreztem. Magam sem értem, miért, de az a dolog Niallel rendesen padlóra küldött. Talán nagyon beleéltem magam ebbe az egészbe. Nem lett volna szabad elszállnom a földtől. Az eltűnése pedig tetézte ezt az egészet. Hála annak a magasságos Jóistennek, Rose megtalálta őt, de attól még nem sok minden lett jobb.

Sóhajtottam egyet és összeszedtem az aznapi ruháimat. Már felöltöztem, amikor Rose ébredezni kezdett.

- Jó reggelt! - morogta, miközben nyújtózott egy nagyot. - Készen állsz a negyedéves koncertedre? - mosolygott rám.

- Van egy olyan érzésem, hogy ebből nem lesz semmilyen koncert. Most nem tudok maximálisan teljesíteni. Lehet be sem megyek.

- Te szentséges timbuktui terézanya...- túrt a hajába. - Te normális vagy? Az első pillanattól fogva a lista elején szerepel a neved. Ma pedig odamész, énekelsz nekik, aztán a negyedéves koncerten pedig aratsz. Ennyi. - nézett a szemembe. - Higgy már magadban! Ahogy mindenki más. Ahogy Harry, Beatrise, Liam, Louis, Zayn, én.. és Niall. - fejezte be halkan. Az utolsó név hallatán a szívem fájdalmasan dobbant egyet, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni. Rose felállt, elém lépett és megölelt. - Adj bele mindent, oké? - motyogta, én pedig bólintottam.

Gyorsan ő is elkészült, majd elindultunk a suliba. Lépésről lépésre egyre jobban izgultam. Most már nem éreztem annyira reménytelennek, de azért féltem. Rose elkísért az aztóig, majd mégegyszer megölelt.

- Nagyon szorítunk neked! - mosolygott, miután elengedett. Beatrise mellénk sétált és ő is megölelt.

- Ügyes legyél! - suttogta, én pedig mosolyogva bólintottam és elindultam befelé.

- Amint végeztél, rögtön hívj, vagy üzenj, vagy bármi! - szólt utánam Rose. Intettem, hogy rendben, aztán besétáltam az épületbe.

A folyosókon alig voltak diákok, bizonyára mindenki a termében volt. Lassan vánszorogtam végig az előtéren és a lépcsőt vettem célba. Felsétáltam a másodikra, majd a folyosó végén lévő faajtóhoz léptem. Kezemet a hiden vaskilincsre tettem és lenyomtam. Már kissé gyorsabban vágtam át az üvegfalú folyosón, ami a zenei részhez vezetett.

Az "előadóterem" előtt már szinte mindenki ott volt. Az arcokon félelem ült, a levegőben nyesni lehetett a feszültséget. A folyosót gitárok és a padokon, falakon, szekrényeken, ablakokon doboló dobverők hangja töltötte be. A legtöbb embernek a fülében fülhallgató volt. Én is elővettem a zenelejátszómat és leültem a kihelyezett székek egyikére. Bedugtam a fülembe a fülhallgatómat és elindítottam a választott számomat. Már majdnem a végéhez ért a szám, amikor Mrs Enderson /partyfuuun! :DDD/ kilépett a teremből. Leállítottam a zenét és rá figyeltem.

- Jó reggelt, fiatalok! - Úgy néz ki, hogy a mai napunk ezzel fog elmenni. Névsor szerint hívnak majd be titeket. Mindenkinek jut három perc, hogy bemutassa, mit tud. Kiválasztunk majd négy énekest; két fiút és két lányt. A négy ember közül egy fiú és egy lány amolyan "póténekes" lesz. A másik kettő magától értetődően a "főénekes" lesz. Továbbá kiválasztunk még egy gitárost, egy basszusgitárost, egy dobost és egy zongoristát /:'DDDD azt hiszem, nem kell magyaráznom az One D. FanS-nek :'D/ Mindenkinek sok sikert kívánok! - mosolygott ránk, majd visszament a terembe.

A dobverők újra "életre keltek", a folyosó ismétt zengett. Néhány perc múlva azonban egy idős férfi lépett ki a folyosóra.ó, kezében egy listával. Megköszörülte a torkát, majd hihetetlenül magas hangon megszólalt.

- Charly Goldsmith! - sipította. A mellet lévő székről egy rikítóan zöld szemű lány állt föl. Összefogta hosszú, hullámos, mélyvörös haját és bal vállára dobta. Nagy levegőt vett és a bácsi után besétált a terembe.

~Deborah Miner~

Charly Goldsmith után még ketten mentek be. Mint kiderült, a produkciók után senki nem jön vissza a többiekhez, így kifaggatni sem tudjuk őket.

Tisztában voltam vele, hogy hamarosan én jövök. Görcsösen szorongattam gitárom nyakát, fejemben folyamatosan az akkordokat ismételgettem. Kezem-lábam remegett, futkározott hátamon a hideg, kivert a víz.

A következő pillanatban nyílt az előadóterem ajtaja és kilépett rajta a bácsi. Szódásszifon szemüvege mögül nagy nehezen ráfókuszált a papírjára és elsipította a következő nevet.

- Deborah Miner!

A gyomrom görcsbe rándult, úgy éreztem, menten kidobom a taccsot. Vadul remegő lábakkal feltápászkodtam és gitáromat vállamra véve bebattyogtam a terembe.

A terem végében elhelyezett asztalnál ott ült Mrs Enderson és az igazgatónő. Az asztal előtt álló székhez sétáltam és leültem rá. Ölembe vettem a gitáromat és vártam, hogy elkezdhessem. Az öregember is leült, majd várakozóan nézett rám.

- Mit fogsz előadni? - mosolygott rám az igazgatónő.

- Rolling in the deep. - feleltem halkan. Bólintott, majd intett, hogy kezdhetem. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az ujjaim szabadon pengessék a húrokat. A szám negyedénél jártam, amikor Mrs Enderson hangját hallottam.

- Mondd, Deborah, énekelnél nekünk? Akkor könnyebb lenne megállapítanunk, hogy minden a helyén van-e.

Hirtelen elállt a lélegzetem. Kicsi korom óta tiltották, hogy énekeljek. Ha egy hang is kijött a torkomon, bezártak a "szobámba". Kis idő múlva már megszólalni sem mertem. Most pedig énekelnem kellene...Nem fog menni, ebben biztos vagyok. Félek, hogy az anyám előjönne valahonnan, kezében a nadrágszíjjal, és a szobámba kergetne. Tudom, hogy erre kevés az esély, de félek. Könnyes szemekkel felnéztem a tanárokra és megráztam a fejem.

Egy pillanatig csendben meredtek rám, aztán az igazgatónő a férfihez fordult. Az öregember kérdőn nézett Mrs Endersonra, mire az bólintott és felállt, majd kisétált a folyosóra.

Megijedtem. Talán itt vége mindennek, talán most hívják be a következő diákot, engem pedig elküldenek. Már fojtogatta a torkomat a sírás, amikor kinyílt az ajtó. Nem néztem föl, csak hallgattam, ahogy valakik besétálnak a visszhangos terembe. Az egyik ember megállt mellettem, míg a másik továbbhaladt a tanárok asztala felé, majd leült.

- Te is a Rolling In The Deep-el készültél? - hallottam az igazgatónő hangját.

- Igen. - felelte az idegen, aki bizonyára egy diák volt.

- Hogy hívnak?

- Tina Holloway vagyok.

Még egyszer nagyon nagyon köszönöm a díjat! A többieknek pedig a kommenteket <3 Imádlak titeket! ^^♥

C.26

~Tina Holloway~

A félelem a hatalmába kerített, nem tudtam, hogy mit csináljak, hol keressem. A könnyeim még mindig megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Hosszabb gondolkodás nélkül kezdtem el kifelé rohanni. Hallottam, hogy a többiek utánam kiabálnak, de nem foglalkoztam velük. Kirontottam az ajtón és Niall nevét kiáltozva végigrohantam az utcán, bár valahol, mélyen tudtam, hogy nem fogom őt ilyen könnyen megtalálni.

Minnél több helyen kerestem, annál kétségbeesettebb lettem. Akárkit kérdeztem meg, hogy látták-e, senki nem tudott segíteni.

~ Csak ne essen baja! - hajtogattam magamban.

Már rázott a hideg, a sok sírás minden erőmet elvette. Már nem bírtam kiabálni, csak erőtlenül suttogni. A lábam néha megremegett, alig tudtam járni. A zokogástól alig kaptam levegőt, nem láttam semmit. A következő pillanatban lábaim végérvényesen felmondták a szolgálatot, összeroskadtam. Felhúztam térdeimet és átkaroltam őket, fejemet lehajtottam, karommal áttöleltem.

Nem tudtam, hol lehet, mit csinálhat, mi van vele, de féltem. Féltem, hogy baja esik. Csak kétségbeesetten ültem a poros járdán, egy romos ház falának dőlve. Éreztem magamon a mellettem elhaladó emberek pillantásait és hallottam, hogy néha-néha összesúgnak, de különösképp nem foglalkozott velem senki.

A távolból egy régi harang hangját hallottam. Anélkül, hogy megnéztem volna az időt, tudtam, hogy mennem kell. Lassan felálltam és letöröltem arcomról a könnyeket. Bár még mindig remegtem, de már nem bírtam többet sírni, csak erőtlen nyökögéseket hallattam.

Lassan, szipogva vánszorogtam az utcán, az emberek pillantásaitól kísérve. Nem siettem, hisz teljesen meg kell nyugodnom, mielőtt találkozok Rose-al. Nem tudhatja meg, hogy mi történt. Valószínűleg rögtön elindulna, nem törődve azzal, hogy bajba sodorja magát. Nem szólhatok neki, hogy Niall eltűnt...

Az utolsó gondolataim hatására a félelem ismét teljes egészében rám telepedett, a szívem fájdalmasan dübörgött a bordáim mögött. A könnyeim ismét összegyültek a szememben, a gombóc a torkomban még nagyobbra nőtt, de amennyire csak tudtam, kitartottam. Most már nem szabad sírnom!

~Rose Leanne~

Az ágyamon ültem és írtam. Nem volt semmi konkrét témája, leírtam, amit éreztem, ami eszembe jutott. Már egy ideje így lehettem, amikor Tina megérkezett. Épp időben, mindjárt takarodó.

Arcán egy hatalmas mosoly ült, de én nem hittem el. Túl sokszor produkáltam már ilyet ahhoz, hogy bedőljek neki. Ismerem a műmosoly minden fajtáját. Ez üres és nem ragyog úgy, mint egy valódi, szívből jövő mosoly. Valakinek sikerül elhitetnie a világgal, hogy minden rendben, valaki viszont nem tudja tettetni a boldogságot.

- Mi baj? - tettem le a füzetet. Tina értetlenül nézett rám.

- Nincs semmi! - mosolygott továbbra is.

- Tina, felismerem a műmosolyt. Volt szerencsém használni.

- Hidd el, Rose, jobb, ha nem tudod! - sóhajtott.

- De lehet, hogy tudnék segíteni!

- Igen, talán tudnál. De akkor is jobb ez így.

- Mégis miért jobb? Hadd segítsek! Mondd el, hogy mi a baj!

- Rose...

- Kérlek!

- Niall eltűnt. - motyogta végül. A szemem kikerekedett, megijedtem. Aztán felkaptam a pulcsimat és nem törödve azzal, hogy mindjárt takarodó, elindultam a pince felé.

Kitártam az ajtót és telefonommal világítva az utat, lelépdeltem a lépcsőn. Leérve azonnal a kijárat fel indultam és pár másodpercen belül már kint voltam. Gondolkodás nélkül a forgalmas utca felé vettem az irányt.

Minden boltba, üzletbe, kávézóba, étterembe, könyvtárba, plázába benéztem, de egyszer sem tűnt föl az ismerős szőke üstök. Utcáról utcára sétáltam, az idő már későre járt. Az emberek lassan elfogytak körülöttem. Minden velem szembejövő járókelőt jól megnéztem, de egyikben sem ismertem rá legjobb barátom vonásaira.

Egyre jobban bepánikoltam, nem tudtam, hogy hol kereshetném még. Idő közben a lassan folydogáló Temze partján találtam magam. Nem volt itt senki, csak a folyó halk zúgása hallatszott. A párás levegő hűvösebb volt itt, végigfutott hátamon a hideg. Lassan sétálni kezdtem a parton, és hagytam, hogy a hűvös szél néha-néha a hajamba kapjon.

Nem tudtam, hogy mit csináljak, hol nem kerestem még Niallt. Az is lehet, hogy már hazament én meg itt toporgok a Temze partján. De nem akarok visszamenni, hiszen ha nem került meg, akkor baj van. Tehetetlen voltam.

Leültem a kavicsos partra és bámultam a vizet. Egyre csak Niall járt a fejemben, és az, hogy meg kell találnunk őt, minnél hamarabb.

Hallottam, hogy valaki közeledik a part felé. Felemeltem a fejem, és vártam. Nem messze tőlem egy sötét alak tűnt föl. Kapucnija gondosan szemébe volt húzva, lassan sétált a folyó felé. Tőlem körülbelül tíz méterre megállt, leült és fejét felhúzott térdeire hajtotta. A mozdulattól kapucnija kissé hátracsúszott a fején. A kibukkanó szőke tincsek tisztán látszottak a holdfényben. Ekkor már felismertem az alakot.

Felpattantam a földről és felé siettem. Nem vette észre, hogy ott vagyok. Halkan mellé léptem és leültem mellé.

- Mindenki téged keres! - mondtam halkan, ő pedig felkapta a fejét.

- Hurrá. - morogta.

- Miért jöttél el otthonról?

- Mert el kellett jönnöm. Jobb volt így, Tina nem akar látni. - motyogta és arcán lefolytak az első könnycseppek.

- Mi történt?

- Azt mondtam neki, hogy nem lehetünk együtt.

- Tessék?! - fakadtam ki. - Mi az, hogy nem lehettek együtt? Nem skierült a randitok, vagy mi van?

- Dehogynem, a randi nagyon nagyon jó volt, de.. Harry a legjobb haverom, Tina pedig a húga, és...

- És?! És mi? Ne szórakozz már! Bocs, de ennyire hülye nem lehetsz! Tudod, hogy nagyon szeretlek, de most legszívesebben nyakon vágnálak! Hatalmas őrültséget csinálsz!

- Tudom, de félek, hogy Harry...megharagszik. - felnevettem.

- Ne már, Niall, tudod, hogy nem lesz semmi ilyesmi! És azt is tudod, hogy nem ez az oka ennek az egésznek! - mondtam, s vállára simítottam a kezem. Pár percig csendben ültünk egymás mellett.

- Félek! - suttogta. - Félek a rajongók reakcióitól, félek az újságíróktól, a paparazziktól, félek, hogy Tina nem bírná kezelni ezt az egészet. - nézett rám könnyektől csillogó szemekkel. - Féltem őt! - hajtotta le a fejét. Kézfejére simítottam tenyerem és biztatóan megszorítottam. Egy könnycsepp kibuggyant a szeméből, lefolyt az arcán, majd a földre hullt.

Köszönööm a kommenteket! ♥♥ Nem akarok sokat dumálni, csak annyit szeretnék, hogy nem biztos, hogy holnap lesz rész. Úgy volt, hogy hétfőn, kedden és szerdán hozok részt, mivel csütörtöktől vasárnapig nem leszek gépközelben, de úgy tűnik, a holnapi rész nem fog összejönni, mert kiderült, hogy korábbi busszal kell mennem. Nagyon sajnálom, de amíg ott leszek, addig folyamatosan írom majd a részeket, és ha visszajöttem, akkor minden visszatér a régi kerékvágásba. ^^

C.25

Közben ->

Az utolsó mondata elég erősen tarkón vágott. Elhomályosodott minden, éreztem, hogy a szívem lassan kettészakad, majd a gyomromra zuhan és agyonnyomja a már jól ismert drága lepkéimet. A szememet szúrták és marták a könnyek, majd forró lávaként folytak végig az arcomon. Hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. Ar arca folyamatosan bekúszott lehunyt szemeim elé, utolsó szavai a fülemben dübörögtek.

- Miért? - suttogtam végül.

- Hidd el, így lesz a legjobb. - mondta halkan, meggyötörten.

- Mégis kinek?

- Neked biztosan! - motyogta.

- De nem, én nem ezt akarom! - zokogtam. - Nekem ez nem lesz jó, így csak rosszabb lesz! - temettem tenyerembe az arcom.

Éreztem, hogy óvatosan átkarol, majd magához húz. Valahol a szívem romjai alatt a pillangóim fáradtan, haldokolva meglebbentették a szárnyaikat, de nem sikerült elnyomniuk a fájdalmat. Szorosan átöleltem és hagytam, hogy könnyeim eláztassák a pólóját. Vett egy mély, szaggatott levegőt, ebből tudtam, hogy ő is sír. Még hangosabban zokogtam fel, amikor fejét a vállamra hajtotta és megéreztem könnyeit. Szívem kínzóan felsajgott.

- Nem akarom, hogy csalódj! - motyogta. Az eddiginél is erősebben szorítottam magamhoz, nem akartam elengedni. Hisz ha elengedem, az már örökre szól...

~Rose Leanne~

- Tulajdonképpen kinek a kedvéért jártatok be vagy húsz áruházat? - kérdezte Liam, miközben leültünk egy étterem teraszára. Nate megvárta, amíg a pincér letette elénk az étlapokat, csak az után válaszolt.

- Az egyik osztálytársunk miatt. Te talán ismered is! - nézett rám. - Margaret Barbs-nak hívják, biztos találkoztatok már. - a mosoly az arcomra fagyott és helyét egy bárgyú vigyor vette át. Hát persze, Margaret. Mit is gondoltam?

- Nem, nem ismerem. Csak látásból. - szűrtem a fogaim közt, majd gyorsan elnéztem, mert már nem bírtam tovább vigyorogni. Végül nagy nehezen erőltettem arcomra egy halvány mosolyt és visszafordultam a fiúkhoz. - Biztos tetszeni fog neki. - motyogtam, Nate pedig rám mosolygott. Zavartan elkaptam a fejem, pillantásom találkozott Liamével. Tekintete fürkésző volt, tudta, hogy baj van. Felvonta a szemöldökét, de én csak megráztam a fejem.

*

- Hát, akkor én megyek. - búcsúzott Liam. - Remélem, nem zavartalak titeket! - mosolygott, mire határozottan megráztam a fejem. Igazából örültem neki, hogy ott volt, hiszen így nem éreztem magam rosszul, nem voltak kínos csendek. Ráadásul kissé mintha közelebb kerültem volna hozzá... - Veled még beszélni szeretnék! - mutatott rám. Elköszönt Nate-től és húzni kezdett. A suli háta mögött megállt és felém fordult. - Na, mi a baj?

- Nincs semmi. - néztem értetlenül.

- A francokat nincs, Rose! Mióta kijöttünk az étteremből, azóta alig szóltál valamit. És láttam a reakciódat!

- Hidd el, Liam, nem fontos! - néztem a szemébe.

- Hát jó, te tudod! De bármikor elmondhaod, ha szeretnéd, oké? Csak szólj, és én jövök! - mosolygott, majd megölelt.

~Liam Payne~

Elköszöntem Rose-tól és lassan hazasétáltam. Reméltem, hogy már nyugi van otthon és Tináék lerendezték Harryvel a dolgokat.

Gondolataimba merülve sétáltam végig az utcán, így észre sem vettem, hogy megérkeztem. Bentről nem hallatszott semmilyen kiabálás, sem rombolásra utaló hangok, ezért bemerészkedtem. Sehol nem volt senki, bizonyára mindenki a kertben volt. Ráérősen a lépcső felé sétáltam és felbaktattam rajta. A szobámhoz érve az ajtót zárva találtam. Akárhogy rángattam a kilincset, nem nyílt ki.

- Louis Tomlinson, nem vagy vicces! - kiabáltam. Nem érekezett válasz, így hangosan dörömbölni kezdtem a saját szobám ajtaján. Meglepődtem, amikor kattant a zár és Tina könnyáztatta arcával találtam szemben magam. - Mi van veled? - löktem be az ajtót.

- Liam! - ugrott a nyakamba zokogva. Szorosan magamhoz öleltem és a hátát kezdtem simogatni.

- Mi történt? - kérdeztem halkan. Hallottam, hogy próbál kissé lecsillapodni, hogy válaszolni tudjon.

- Én.. én nem csalódnék benne! - zokogta akadozva. - Azt mondta, hogy nem lehetünk együtt! - szipogta.

- Hogy mi?! - fakadtam ki és az ágyhoz rángattam. Hogy-hogy nem lehettek együtt? Az lehetetlen! Még én is látom, hogy mennyire tökéletesek vagytok együtt! Nem csinálhatjátok ezt magatokkal!

- Már késő, Liam! Késő! - zokogott fel és vállamba temette arcát.

A kétségbeesés mázsás súlyként zuhant rám. Segíteni akartam nekik, mindennél jobban. Nem hagyhatom ezt! Nem hagyhatom, hogy szenvedjenek! Segítenem kell nekik, de nem tudom, hogy hogyan. Vagy, hogy egyáltalán tudok-e rajtuk segíteni. Tehetetlen voltam és ez már-már fizikai fájdalmat okozott.

Tina könnyei már egy hatalmas tócsát képeztek a pólómon, de ez cseppet sem zavart. Próbáltam lenyugtatni, kevés sikerrel. Bár ezen nem lepődtem meg. El nem tudtam képzelni, hogy mit érezhet most. Csak a keserves zokogását hallottam, aminek hatására az én szemembe is könnyek gyűltek. Tina fontos volt nekem, és fájt, hogy szenved.

Hirtelen kiabálás hallatszott lentről, mire Tina is felkapta a fejét. Mindenki felszaladt az emeletre és egyenként benyitottak minden szobába.

- Nincs sehol! - kiabált Harry. Arcán tisztán látszott a pánik.

- Mi van? - kérdeztem ijedten.

- Nincs..nincs meg, eltűnt, nem..nem találjuk! - túrt bele a hajába.

- KIT? - kiáltottam fel, mire kétségbeesetten felém fordult.

- Niall eltűnt!

Először is: Tina! Nagyon nagyon nagyon nagy bocsi! Tudod, hogy szeretlek! :D♥ És nyugi! ^^ A többieknek pedig nagyon nagyon köszönöm a kommenteket! Még mindig fantasztikusak vagytok, imádlak titeket! ^^♥

*HoppHoppHopp, majd' elfelejtettem! Ebben a történetben a fiúk még csak 16-17-18 évesek!! *

C.24

~Rose Leanne~

- Még csak tíz óra. Mit csináljunk? - kérdezte Nate, mélyen a szemembe nézve. Egy pillanatra minden kiszállt a fejemből, azt is elfelejtettem, hogy hogy kell járni. /Hopp Juliska, hopp Mariska.. muszáj volt :$/ A baj csak az volt, hogy nem tudtam, miért. Az előbbi incidens miatt, vagy attól, hogy a szemébe néztem.

- Öhm... Mit mondtál? - ráztam meg a fejem.

- Mit szeretnél csinálni? - vigyorodott el.

- Ja, nekem mindegy.

- Akkor moziba megyünk! - vigyorodott el, és a karomnál fogva húzni kezdett a mozgólépcső felé. Tény, hogy eléggé nagy erőfeszítésbe került ez neki, mert azt hiszem, hogy abban a pillanatban szoborrá váltam. Mozi? Vele? Ez így érdekes lesz...

*

Mindig is hatalmas mázlista voltam. Ahogyan eddig, most is utolért a szerencse: vasárnap délelőtt tíz órakkor a Paranormal Activity 3-at adták a moziban. Háromdében. Csak és kizárólag azt. Sehol egy vígjáték, valami 3D-s /pornó :'DDDDD/ mese, se Hupikék Törpikék. Csak horror. És, hogy teljes legyen a boldogság (ahapersze..), csak az első sorban kaptunk helyet. Nesze neked, Ír szerencse...

Már előre rettegve leültem a székembe és közben próbáltam menekülési útvonalat keresni. Miközben világmegváltó terveket ötlöttem ki, a terem lassan megtelt. Már csak mellettem volt szabad hely, bár az sem sokáig árválkodott. Pár másodperc múlva egy ismerős arc vigyorgott vissza rám.

- Hát te? - kerekedett el a szemem.

- Támaszt nyújtok. Hallottam Tinától, hogy hogy állsz a horrorfilmekkel. - vigyorgott.

- Életmentő vagy! - tátogtam neki, mivel elkezdődött a film.

- Tudom.- rántotta meg a vállát. Kis szerény. A következő pillanatban azonban már a kanyarban sem volt a gondolat, hogy Liam mennyire szerény, ugyanis visítva ugrottam a nyakába. Ő pedig visítva ugrott fel. Szép páros vagyunk, tutira hatalmas biztonságot nyújtunk majd egymásnak..

A film első fele ilyen módon telt el. Hol Liam ugrott ijedtében az én ölembe, hol én az övébe. A végén inkább már úgy maradtunk, ahogy voltunk. Liam a szeme elé szorította két tenyerét, pluszba még az enyémet is, én pedig szorosan a vállába temettem az arcom. Király. Nate bezzeg vigyorogva nézte végig a filmet...

- Ezt még nagyon-nagyon meg fogod bánni, Nate Keegan! - szűrtem a fogaim közt, miközben halálsápadtan kifelé sétáltunk a moziból. A szívem iszonyatos tempóban vert, viszont most nem Nate miatt. Rá most haragudtam. Nagyon. Pont annyira, hogy elég volt ránéznem és máris megenyhültem. Éljen a kitartás!

- Alig várom! - vigyorgott. Küldtem felé egy gyilkosnak szánt pillantást, majd Liamhez fordultam.

-Miért jöttél be megnézni egy horrorfilmet, ha nem bírod őket?

- Azért, mert te sem! - nézett rám bociszemekkel. Önkéntelenül is elmosolyodtam.

- Képes voltál azért szívrohamot kapni, hogy ne szenvedjek végig egyedül egy horrorfilmet? - néztem rá hatalmas szemekkel.

- Aha.. - rántotta meg a vállát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Köszönöm! - ugrottam a nyakába.

- Nem kell köszönnöd, a kisebb szívrohamtól függetlenül jól éreztem magam. - vonta meg a vállát, mire felnevettem.

~Tina Holloway~

A csapat nagy része kint üldögélt a kis kerti asztal körül. Egy mosollyal üdvözöltem őket és szememmel Niallt kerestem. Louis bizonyára rájött, mert a hintaágy felé mutatott. Nem kerülte el azonban a figyelmem, hogy mosolya kissé halványabb lett. Nem tulajdonítottam most neki nagyobb figyelmet, gondoltam, majd később utána járok a dolognak. Mosolyogva indultam el a hintaágyban üldögélő Niall felé.

- Szia! - ültem le mellé. A válasza csak egy szomorkás mosoly volt. - Mi baj? - komorultam el.

- Tudod, te az egyik legjobb haverom húga vagy. Ráadásul ott vannak a paparazzik és ott van a média meg a sajtó. Nem lenne egy nyugodt percünk sem, hacsak nem a négy fal között punnyadunk a nap nyolcvanhárom órájában. - itt sóhajtott egyet. - És egyszer el kell utaznunk. Nem mindig Londonban fogunk koncertezni, és...

- Mire akarsz kilyukadni? - vágtam a szavába.

- Tina, mi nem lehetünk együtt!

C.23

Amilyen gyorsan csak tudtunk, a pad két végébe csúsztunk. Lehajtottam a fejem és próbáltam nem elhalálozni. A szemem sarkából láttam, hogy valaki elénk sétál, majd megáll velünk szemben.

- Lassan vissza kéne menned! - hallottam a hozzám intézett szavakat. Felismertem a hangot, elfutott a düh, villámló szemekkel néztem föl rá.

- Nem bírtad ki, igaz? - pattantam fel, Niallt is magammal húzva. Még vetettem egy fájdalmas-csalódott pillantást az "ünneprontóra", majd Niallel a nyomomban faképnél hagytam.

~Rose Leanne~

Tina tegnap este eléggé zaklatottan jött "haza". Nem mondott semmit, csak bevágódott az ágyába és magára húzta a takarót. Jobbnak láttam, ha nem kérdezek semmit, hanem inkább békén hagyom. Nagyon megijedtem, hogy nem sikerült a randija, de nem faggathattam. Most nem.

Mikor reggel felébredtem, rögtön eszembe jutott a mai program Nate-tel. Az arcom egy pillanatra felragyogott, de aztán megláttam az ágya szélén üldögélő Tinát, a mosoly pedig lehervadt az arcomról. Kimásztam a takaróm alól, majd az ágyához sétáltam és leültem mellé. Nagy levegőt vett, előtörtek belőle a tegnap történtek.

- És nem bírta ki, hogy ne kavarjon be! - mondta, arcán egy keserű mosollyal. - Túl jó volt ez a randi ahhoz, hogy szépen fejeződjön be. Mindenképpen meg kellett zavarnia minket...

- Arról van szó, akire gondolok?

- Persze, hogy róla! Tudhattam volna, hogy megkérdezi Nialltől, hogy hová fog vinni, és követni fog! Tudtam, hogy nem fog megmaradni a fenekén!

- Csak aggódott érted!

- Aha, és pont most kellett benne feltörnie az apai ösztönöknek, vagy miknek. Csak most kellet elrontania mindent. Mindent, amire hónapok óta vártam! - mondta kétségbeesetten, arcán pedig legördültek az első könnycseppek. - Akkorát csalódtam benne, mint még soha, senkiben. Egyszer nem szóltam bele, hogy ő mit csinál, tiszteletben tartottam az érzéseit és az akaratát. Erre ő ezt hogyan hálálja meg? A legfontosabb pillanatban feltűnik, és elrontja azt, azzal az idióta köhécselésével. - hangjából kihallatszott a mérhetetlen csalódottság és kétségbeesés. - Már majdnem megcsókolt, érted? - fakadt ki. - Már csak néhány másodperc kellett volna! - arcán egyre sűrűbben folytak le a könnyek. Átnyújtottam neki egy zsepit és átöleltem.

- Annyira sajnálom, hogy így történt! Én is haragudnék a te helyedben, de "kívülállóként" - mutogattam a macskakörmöket - őt is meg tudom érteni. Nagyon félt téged, ami érthető, hisz fontos vagy neki.

- Igen, fontos... Kár, hogy az már nem fontos neki, mitől vagyok boldog...

*

- Hová készülsz? - lépett mellém Tina és mosolyogva az ajtófélfának dőlt.

- A városba...Nate-tel. - pirultam el.

- Ohohó! - csillant fel a szeme. - És a városon belül, hová?

- Gőzöm sincs. Azt mondta, hogy dolga van.

- És miért veled megy? - húzogatta a szemöldökét vigyorogva.

- Mert ő engem akar elvinni. - motyogtam rákvörös fejjel.

- És ez mégis mikor volt? - kerekedet el a szeme.

- Tegnap, miután elmentél. A lépcsőn indultam volna föl, amikor ő lejött. Azt mondta, hogy engem keresett, mert ma dolga van a városban, és elmegyek-e vele.

- Áá, de jó! - ugrott a nyakamba. - És mikor mentek?

- Körülbelül öt perc múlva.

- Akkor mi a francot keresel még itt? - kiáltott föl és kitolt a fürdőszobából. Leültetett az ágyra és kezembe adta a cipőmet. Gyorsan magamra kaptam, és épphogy zsebretettem a telefonom, már az ajtón kívül találtam magam.

- Ha visszajössz, mesélsz! - vigyorgott, majd becsukta az ajtót.

Megvontam a válam és elindultam. Minél lentebb haladtam a lépcsőn, annál jobban érzetem azt, amit tegnap Tina. Tényleg olyan volt, mintha meghalni mennék...

~ Nyugi már, ez csak Nate! - nyugtattam magam.

~ Csak?! Kösz..

~ Tudsz róla, hogy saját magaddal beszélgetsz?

~ Tudom, És nem érdekel.

~ Bolond vagy!

~ Azt is tudom.

~ De még mindig magadban beszélsz! - megráztam a fejem, kizárva az agyamból magamat. Vagyis a gondolataimat. Azt hiszem...

Kiléptem az ajtón és nagy levegőt vettem. Nate már a kapuban várt. Mikor meglátott, elmosolyodott és felém indult.

- Szia! - vigyorgott mikor mellém ért. Válaszul csak visszavigyorogtam, bár szerintem ez inkább egy fura grimaszként hatott. Inkább megköszörültem a torkom és halkan megszólaltam.

- És mi dolgod van a városban?

- Az egyik barátomnak szülinapja lesz a héten. Neki akarok ajándékot keríteni. - felelte, majd hirtelen kinyújtotta a karját, aminek sikeresen neki is mentem. Kérdőn néztem rá, azonban nem kellett válaszolnia, mert már én is láttam az úton közeledő autót. Megvártuk, amíg elmegy, majd leengedte a karját és rám mosolygott. Atsétáltunk az úton és szótlanul lépkedtünk egymás mellett, aminek talán még örültem is egy kissé...

*

Már körülbelül húsz boltot bejártunk, de nem jártunk sikerrel. Én mondjuk valamilyen szinten élveztem, hiszen Nate-tel voltam, de ő egyre kétségbeesettebb volt. Pár perc múlva azonban felcsillant a szeme és besietett egy ajándékboltba. Nem volt kedvem bemenni, így megálltam a bolt előtt és vártam, hogy végezzen. Nem állhattam kint olyan régen, amikor valaki mellém lépett.

- Szia! - ölelt meg.

- Liam! Hát te? - mosolyogtam rá. Örültem neki, hogy itt van és nem kell egyedül várnom Nate-et. Legalábbis reménykedtem benne..

- Eljöttem, mert balhé készülődik.

- A randi miatt?

- Azt hiszem.

- Úgy sajnálom... Tina elmondása alapján nagyon jó volt.

- Igen, Niall is olyan volt, mit egy holdkóros. - vigyorgott. - És te miért vagy itt?

- Nate egyik barátjának szülinapja lesz, én meg eljötem vele ajándékot venni. - mosolyogtam. Az előbb említett épp most lépett ki a boltból, kezében egy ajándékzacskóval. És ekkor szinte megfagyott a levegő.

Liam egy pillanatig furán méregette, de aztán a kezét nyújtotta. Nate elfogadta és bemutatkoztak. A két fiú egy percig farkasszemet nézett egymással. Liam gyanakvóan meredt Nate-re, vonásai kemények voltak. Aztán elkapta róla a tekintetét és halványan rám mosolygott.

- Én megyek! - intett, majd távolodni kezdett. Most nem ölelt meg. Rosszul éreztem magam emiatt, nem értettem a helyzetet. Fogalmam sincs, hogy miért éreztem rosszul magam Liam ölelésének elmaradásától...

~Tina Holloway~

- Nem hozzád jöttem! - morogtam a hangulatgyilkosnak, majd kissé félrelökve beléptem a házba.

- Ennyire haragszol? - nézett rám bociszemekkel. Azonban ez most nem hatott meg.

- Neem, repesek az örömtől! - ironizáltam.

- Sajnálom! - nézett mélyen a szemembe.

- És most mit vársz? Hogy a nyakadba ugorjak? Azt hiszed, hogy egy sajnálommal elintézheted? Hónapok óta vártam arra a rohadt randira, te meg egy pillanat alatt elcseszted! És ezek után még puszilgassalak körbe?!

- Meg kell értened, Tina! Féltelek téged! Te vagy a...

- Ez nem mentség! Az, hogy a húgod vagyok, az nem hatalmaz fel arra, hogy tönkretedd a randimat! - kiabáltam és a kert felé vettem az irányt.

Köszönöm a kommenteket! ♥ Fantasztikusak vagytok *---* Megjegyezném, hogy ha a részben valami nem úgy van, ahogy lennie kéne (elfogalmazás, helyesírási hiba), akkor azt Timin kell leverni! Köszöntem :D

C.22

- Gyere! – Harry kinyitotta nekem a szobája ajtaját majd betessékelt. Óvatosan leültem az ágya szélére és felvont szemöldökkel néztem fel rá.

- Mit szeretnél?

- Szóval… este randira mész Niallel?

- Igen, miért?

- Hát… nem is tudom… - vakarta meg a tarkóját, majd leült mellém. – Biztos vagy te ebben?

- Harry! Niallel megyek, nem egy ismeretlennel. Ő a haverod, és tudod, hogy nem kell aggódnod.

- Tudom, de… akkor is a húgom vagy! Akár Niall az, akár valaki más, attól még féltelek. Tudom, hogy Niall soha nem bántana meg senkit, főleg téged nem, de nem akarom, hogy csalódj.

- Biztos vagyok benne, hogy nem fogok csalódni. – mosolyogtam majd szorosan megöleltem a tesómat. - Köszönöm, hogy aggódsz értem, de tényleg nincs miért.

- Nem akarom, hogy bajod legyen. Siessetek vissza este, oké? Szeretlek, hugi!

- Én is szeretlek, te hülye! – borzoltam össze a haját.

~ Rose Leanne ~

Előrehajoltam és a műszerfalba vertem a fejem. A rádió teljes hangerőn üvöltött. Harry, Liam, Niall és Tina torkaszakadtukból énekeltek. És még csak most indultunk el… Szerintem a nap végére gumiszobába kerülök.

- Gyerünk, Rose, énekelj! – üvöltözte Tina és Harry.

- A francokat! - vigyorogtam. – Hasznát veszitek ti még a hallásotoknak.

- Jaj már! – vágott hátba Tina. – Úgy sem halljuk!

- Akkor mi értelme van? – néztem rá értetlenül.

- Mert az éneklés jó! – vonta meg a vállát. Ezzel befejezettnek tekintette a témát.

Átgondoltam egy kicsit. Tinának igaza van. A rádió üvölt, ők is üvöltenek, nem fogják hallani. És, ahogy ő is mondaná, az éneklés jó. Megvontam a vállam és halkan dúdolni kezdtem. Már kezdtem belejönni és élvezni, amikor megérkeztünk. Harry leállította a motort, kikapcsolta a rádiót, majd kiszálltunk. Megölelgettem a fiúkat, majd félreálltam, helyet adva Tinának. A bejárathoz sétáltam, Liam velem jött. Szótlanul álldogáltunk egymás mellett és Tináékat néztük.

- Annyira aranyosak együtt! – mosolyodtam el, mikor Tina megölelte Niallt.

- Ööö… aha. – mondta, roppant tartalmasan, Liam. – Én nem értek ehhez! – nézett rám, mire felnevettem.

- Nem is kell… elég, ha rájuk nézel.

- Ühüm. – mosolygott. – Tényleg azok. – motyogta. Tina mosolyogva elindult felénk, ezért megölelt. – Remélem, nemsokára megint találkozunk. – mondta, majd eltávolodott.

Hátrálni kezdett, mosolyogva intett egyet, majd beszállt a kocsiba. Tina egy nagy sóhaj kíséretében megállt mellettem, és onnan integetett a fiúknak. Felbőgött a motor, ők pedig elindultak. Megvártuk, amíg befordulnak a sarkon, majd besétáltunk a kollégiumba.

*

- Úristen, Rose, már csak másodpercek vannak hátra! Már csak néhány másodperc, és kilépek azon a kapun. Mindjárt elkezdődik! – motyogta Tina, miközben kifelé tartottunk.

- Nyugi már, nem meghalni mész! - nevettem föl.

- Pedig úgy érzem magam...- motyogta. - De Rose, mi van, ha elrontom? - fakadt ki.

- Mégis mi a fenét rontanál el?

- Mindent. - sütötte le a szemét. Megállítottam.

- Na, ide figyelj, Styles! Semmit nem fogsz elrontani! Kisétálsz azon a kapun, ott már vár Niall. Szuperjól érzed majd magad és minden rendben lesz! Aztán visszajössz bepörögve, én pedig megint a falba verem a fejem. Megegyeztünk?

- Meg! - nevetett fel. - De attól még félek.

- Nincs mitől, hidd el! - öleltem meg. - Na, de innen nem megyek tovább. Nagyon ügyes legyél! - mosolyogtam rá, majd elindultam visszafelé. Tina még állt egy darabig, majd remegő lábakkal elindult kifelé.

Beléptem a kollégium előterébe, becsuktam magam mögött az ajtót és a lépcső felé indultam. Nate épp akkor jött lefelé.

- Rose, pont téged kerestelek! - jött oda hozzám mosolyogva.

- Mit szerettél volna?

- Holnap van egy kis dolgom a városban. Eljössz velem?

- Öö...Miért én? - néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Mert...Én téged akarlak elvinni! - hajtotta le a fejét. Éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság.

- Hát...oké. - motyogtam. - Akkor holnap találkozunk! - dünnyögtem, majd felsétáltam a lépcsőn.

~Tina Holloway~

Mielőtt kiléptem volna a kapun, mégegyszer megálltam és vettem egy, már lehetetlenül mély levegőt.

Niall már várt rám az út túloldalán. Mikor megláttam ott állni, az arcomra egy hatalmas mosoly szökött. Mirtelen már nem izgultam annyira... Körülnéztem, majd látva, hogy nem jön autó, szaladni kezdtem felé és a nyakába ugrottam..

- Már kezdtél hiányozni! - suttogta a fülembe, s csillogó szemekkel elengedett.

- Nekem mondod? Azóta pörgök, mióta éjszaka elhívtál! - pirultam el.

- Szegény Rose... - motyogta, mire felnevettem.

- Naa, de hová megyünk? - néztem rá bociszemekkel.

- Sétálni! - mosolygott, majd elindultunk.

*

- Néézd, hinta! - csillant fel a szemem, majd karjánál fogva húzni kezdtem a rozoga műanyaghinták felé. Ő csak nevetve követett. Leültem az egyik hintába, őt pedig belerángattam a másikba. Elengedtem a karját, meglöktem magam, és élveztem, ahogy a "menetszél" a hajamba kap.

- Istenem, de szép! - sóhajtottam fel és lefékeztem a naplemenére mutogatva.

- Ühüm...-motyogta Niall. Éreztem magamon a tekintetét, de direkt nem néztem rá. Már egy ideje csendben ültünk a hintákban, amikor éreztem, hogy az ő hideg keze az enyémhez ér. A szívem hatalmasat dobbant, hirtelen nagyon melegem lett. A kezem tüzelt azon a részen, ahol bőre az enyémhez ért. Éreztem, hogy elvörösödöm, ezért lehajtottam a fejem, mire ő szorosabban fogott rá a kezemre.

A nap szépen lassan teljesen lement, a sötétség lassan ráereszkedett a parkra, de mi csak csendben, kézenfogva hintáztunk tovább.

- Kezd hideg lenni. - szólalt meg halkan Niall, mire mosolyogva bólintottam. - Sétáljunk! - állt föl és engem is felhúzott. Összefonta ujjainkat és közelebb húzott magához, majd lassan elindultunk a betonút felé.

Szinte senki nem volt már a parkban, csak néha-néha ment el mellettünk egy járókelő vagy egy biciklis. Időközben teljesen besötétedett. Körbesétáltuk egyszer a parkot, majd leültünk egy padra. Távolabb ültem tőle, de ő átkarolt és magához húzott. Megcsapott az illata, aminek hatására kissé elkábultam.

- Hétfőn énekeltek? - kérdezte halkan, mire bólintottam. - Nagyon izgulsz?

- Igen, eléggé. Nagyon szeretném ezt a koncertet, ha csak egy szám erejéig is, és félek, hogy nem jön össze.

- Dehogy nem jön össze! Ne hülyéskedj, neked ott a helyed! A véredben van, én pedig hiszek benned! - suttogta.

- Igazán? - felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Elmosolyodott. Hirtelen megszűnt a külvilág, már csak az ő csillogó kék szemeit láttam magam előtt. Mégjobban elmosolyodott, majd szorosabban ölelte át a vállamat, és nagyon lassan közeledni kezdett. Elakadt a lélegzetem. A távolság másodpercről másodpercre fogyott köztünk, már csak néhány centi volt hátra, amikor halk köhögést hallottunk a hátunk mögött.

C.21

- Elment már? - suttogta Niall holtra vált arccal, egy kuka mögül.

- Nem.

- Mit csinál?

- Bámul befelé a Nando's ablakán. Most nem figyel, gyorsan menj!

Niall felpattant és szaladni kezdett. Mi röhögve utána indultunk. Pár méter után már hallottuk, hogy az öregasszony kiabál neki, hogy álljon meg, mert elfelejtett neki puszit adni. Hátranéztem és meg kellett állnom a feltörő röhögésem miatt.

A nő rózsaszín kalapján lévő masni vadul csapkodta az arcát, miközben ő, kezében egy kistükörrel, épp a száját rúzsozta, több, de inkább kevesebb sikerrel. Aztán hirtelen az egész ember egy reccsenés kíséretében "bakkant" egyet. Kitört a cipője sarka. Nem törődött vele, lekapta a lábáról, elhajította, majd tovább futott.

Azonban ezt a csatát már elvesztette. Niall, tempóját elnézve, már rég otthon kuksol a szobájában, fején a tökéletes védelmet nyújtó takarójával. Erre bizonyára a nyanya is rájött, mert lihegve megtorpant, majd cifrábbnál cifrább káromkodások kíséretében visszaballagott a cipője darabjaiért.

*

- Ti vagytok azok? - hallottuk Niall tompa hangját, valahonnan az emeletről.

- Nem, csak a szél csapkodja az ajtót! - kiabáltam vissza. Hallottam, hogy kifújja a bent tartott levegőjét, és elindul lefelé.

- Na, itt a kis nőcsábász! - vigyorgott Harry, majd kitért Niall tenyere elől.

- Miről maradtunk le? - sétált le a lépcsőn a három hiányzó láncszem.

- Semm... - kezdte Niall, de Harry a szavába vágva mesélni kezdte a történteket.

- Jézusom! - röhögtek fel.

- Én is ezt mondom... - morogta Niall, majd a nappaliba ballagott, mi pedig utána. - Azt hiszem, jóideig rémálmaim lesznek...

- Azt nem csodálom. - motyogta Tina, majd leült Niall mellé, és vállára hajtotta a fejét.

~Tina Holloway~

- Mikor megyünk este? - motyogta Niall.

- Nem tudom. Tízre kell visszaérnem a suliba.

- Akkor nyolckor indulunk.

- Hová megyünk? - kérdeztem csillogó szemekkel.

- Az titok! - mosolygott. Több percnyi néma csend után úgy döntöttem, inkább bekapcsolom a TV-t, hogy hallgassunk egy kis zenét. Egy kicsit arrébb csúsztam és a szekrény felé dőltem. Mikor már sikerült elérnem a távirányítót, jelent meg Harry.

- Mit csinálunk? - kérdezte, miközben bevágódott közénk. Hát igen. Mondhatom, mindig a legjobbkor jön...

- Én bekapcsolom a TV-t... - mondtam, közben lenyomtam az "On" gombot. -... és keresek valami elviselhető műsort. Addig te felemeled azt a formás kis hátsó feled, kimész a konyhába, és hozol valami üdítőt. - dobtam felé egy háromszázvattosat. Nem kicsit bosszantott fel pompás időzítésével...

Egy hatalmas sóhaj és szemforgatás kíséretében feltápászkodott a kanapéról, s a konyhába ment. Ez alatt az idő alatt megérkeztek a többiek is. Liam és Lou levágódott mellénk, míg Zayn az egyik fotelben helyezkedett el. Természetesen az ölében Beatrise-vel.

Rosenak két választása maradt. Vagy leül Liam mellé, az egyetlen szabad helyre a kanapén, vagy a galambpár mellett foglal helyet. Rose az előbbinél döntött, legalábbis ezt jelezte, amikor leült szorosan Liam mellé. Még pont időben, ugyanis pillanatokon belül megérkezett Harry is. Fintorogva letette elénk az üdítőket, majd elkeseredve ismerte el, hogy neki már csak Zayn-ék mellett van hely.

- Ne már! - nyavajgott, majd bevágódott melléjük, s karba tett kézzel, morocosan figyelte a TV képernyőjét.

Miután sikeresen végig tudtunk nézni egy normális filmet, a zenecsatornára kapcsoltunk. Amikor felcsendült az One Thing, a fiúk vigyorogva, egymás után álltak fel mellőlünk és egy minikoncertet imitálva a TV-vel együtt kezdtek el énekelni.

Beatrise már egy ideje a fiúkkal énekelt amikor vége lett a számnak. Niall odalépett elém, elvette mellőlem a távirányítót, visszatekerte a TV-t, így újraindult a zene. Kérdőn néztem rá, ő pedig csak vigyorgott, majd megfogta a karom és felhúzott a kanapéról.

- Énekelj te is! - kérte nevetve. Egy ideig csak vigyorogva figyeltem őket, de a szám felénél én is bekapcsolódtam az éneklésbe. Amikor ismét vége lett a zenének, megszólalt a csengő. Harry került ki leghamarabb a "tömegből", így ő ment ajtót nyitni.

- Niall! - kiáltott, mikor már az ajtóban állt. Az említett csak felkapta a fejét és felé nézett.

- Téged keresnek! Tudod, az az érett és friss nő! - mondta halál komoly hangon, mire Niall, kikerülve a tömeget, a nappali másik végébe futott. Azaz csak futott volna, ha nem vágódik el a kanapé előtt és esik át azon. Harryt hatalmas röhögőgörcs kapta el, ahogy Liamet, Zaynt és Louist is. Először az elesése tényleg kicsit vicces volt, de engem inkább az érdekelt, jól van-e. Beatrise megszeppenve, nevetését visszafolytva állt továbbra is a nappali közepén. Rose viszont, úgy, ahogy én is, egyből odamentünk Niallhez.

Harry pár másodpercen belül már a nappaliban volt, kezében egy kis dobozzal.

- Tévedtem...Csak a postás volt az. - vont vállat vigyorogva, mire Niall felkapta a hozzá legközelebb eső tárgyat és hozzávágta.

Hát, ez most kicsivel rövidebb lett, de azért remélem, tetszik :) Tinaahh nagyon nagyon sokat segített a rész megírásában, és ezt nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm neki!!  ^^♥ És nektek is köszönöm a kommenteket! ♥

C.20

- Jézusom! - sikított fel Louis. Elhűlve lépett a ládányi répa elé, majd a hajába túrt. - Payne! Ez. Mi. A. Halál? - kérdezte minden szót mondattá formálva, mikozben a répára mutogatott.

- Ööö... Répa? - szeppent meg Liam.

- RÉPA?! Láttál te már répát, ember?

- Hát...Melletted nehéz lenne nem látni.

- Akkor? - visítozott Lou.

- Most mi van? - Liam arcára kiült az értetlenség tökéletes képe.

- Ez nem répa! Ez...ez valamilyen fura mutáns.

- Mert? - vonta föl Liam a szemöldökét.

- Ez olyan kicsi, és...és rövid meg nyeszlett. Egészségtelen. Nem jön be a répád, Payne! - mondta Lou sértetten, majd feltrappolt a szobájába és becsapta maga mögött az ajtót. Niall nem bírta tovább, prüszkölve nevetett fel. Feje vörös volt, szeme könnyezett.

- Hát, Liam..Azt hiszem, kezdheted kiásni a sírodat! - vigyorgott Harry. - Rendes leszek, és elvállalom a pap szerepét! - tette Liam vállára a kezét együttérzően, majd roppant kedvesen képen röhögte.

- Hé! - kiáltottam föl. - A pap én vagyok! - hangsúlyoztam ki az "én" szót.

- Mióta? - vigyorgott rám a nempap.

- Most óta. - vigyorogtam vissza, mire ő sértődött fejet vágott és bevonult a nappaliba.

*

- Éhes vagyook! - nyöszörgött Niall. Ma már körülbelül ezrdejére...

- Egyél! - morogtam.

- Nincs itthon kaja. Menjünk a Nando's-ba! nézett rám bociszemekkel.

- Menjünk. - mondta Tina, de senki nem mozdult meg.

- Mi a fene folyik itt? - lépett be Zayn, átkarolva Beatrise-t.

- Pangás. - néztem föl rá.

- Ja, oké. - rántotta meg a vállát. A kanapéhoz sétált és lelökve Niall lábát, leült, majd az ölébe rántotta Beatrise-t. Harry azonnal felpattant a fotelból.

- Nehogy elkezdjétek! - takarta el a szemét. - Úristen, srácok, irtó gyorsan húzzink a Nando's-ba! Nem akarok 3D-s pornót látni!

- Milyen kár! 4D-set sem szeretnél? - vigyorgott Beatrise, mire Harry egy lányt is megszégyenítő sikoly kíséretében kiszáguldott a nappaliból, majd ki az ajtón, beszállt a kocsijába és magára zárta az ajtót.

- Éhes vagyok! - kiáltott fel Niall. Összerezzentünk, mire felröhögött.

- Akkor ne a kanapén fetrengj már, te szerencsétlen! - csaptam a karjára röhögve, majd lelöktem magamról.

- Naa! - nyavajgott, de azért feltápászkodott. Megragadta Tina karját és felrántotta. Azonban túl nagy volt volt a lendület, ezért mindketten hátraestek.

- Nehogymár! Ti is kezditek? - kiáltott fel az épp visszatérő Harry, amint meglátta Tinát Niallen feküdni.

- Csak elestünk! - pattantak fel égő fejjel.

- Aha, én is ezt mondanám! - vigyorgott Liam, miközben belekortyolt a narancslevébe.

- Neked kuss van addig, amíg Lou-nak nem jön be a répád! - morogta Tina, majd kiviharzott a nappaliból és elkezdte felveni a cipőjét.

*

- Hozhatok még valamit? - kérdezte unottan a pincérnő. Tina gyorsan befogta Niall száját, hogy ne tudja megrendelni az étlap másik felét is, majd megrázta a fejét. A nő vadul rágózva becsukta a noteszét és elcammogott.

- Fúúj! - visított fel Tina, majd elkapta Niall szája elől a kezét. - Miért nyaltad meg a tenyerem? - nézett rá hitetlenül.

- Nem kaptam levegőt. - vonta meg a vállát vigyorogva Niall.

- Nyugi már, hugi! Szokd csak Niall nyálát! - vigyorgott Harry, mire Tina és Niall sugárban ráköpték a vizüket.

- Te perverz állat! - kiabált Tina és bátyjához vágta a papírpoharat.

- Miért, nincs igazam?

- NINCS! - kiáltottak fel az áldozatok.

- Dehogy nincs! - vigyorogtam, mire cserébe két gyilkos pillantást kaptam.

- Hát nem védesz meg, Picúr? - nézett rám Niall bociszemekkel.

- Majd ha lesz időm! - néztem rá angyalian.

Ekkor feltűnt a pincérnő, kezében a rendeléseinkkel. Levágta elénk az asztalra, majd otthagyott volna minket, ha nem téved a tekintete a csuromvizes Harryre.

- Mivan, cicafiú? Csak nem vizespólózunk? - vigyorodott el, majd rákacsintott. A feltörő röhögésemtől kis híján félrenyeltem a vizemet. Mind a négyen visítva röhögtünk fel, mire Harry csak bosszúsan meredt ránk.

- A kis szívtipró! - nyögte Niall vörös fejjel.

- Irigykedsz, mi? - vágott vissza Harold.

- Francokat! Nekem jobbak jutnak! - vigyorgott a szöszi.

- Például? - vonta fel Liam a szemöldökét.

- Például én! - búgott fel egy hang a hátunk mögött. Hátranéztem és hirtelen nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek.

Mögöttünk egy hatvan év körüli "néni" állt. A szája élénkvörös színben pompázott, ráncos szeme sötétkékkel volt kikenve, arcán egy mázsányi pirosító virított. Zöld karmaival sárgásfehét hajába túrt, majd sötétlila szövetkabátja zsebébe nyúlt, és egy gyors mozdulattal a szájába helyezte műfogsorát. Itt óvatosan Niallre néztem. Szegény gyerek sápadtan, kikerekedett szemekkel és tátott szájjal meredt a vénségre. Körbenéztem, a többieknek már vörös volt a feje a visszafolytott röhögéstől.

A mama megindult, majd Tinát felállítva székéről, Niall mellé vágta magát. Megfogta a kezét és belecsúsztatott egy papírdarabot.

- Bármikor felhívhatsz, neked mindig elérhető vagyok! - búgta. - Szólj, ha szükséged van egy friss és érett nőre! - suttogta, majd vadmacskaként kezdett dorombolni. Ennél a résznél Tina inkább elfordult. Láttam, hogy rázkódik a válla a nevetéstől. Az öregasszony feltápászkodott és szempilláját rebegtetve elindult a kijárat felé, de mielőtt kilépett volna az ajtón, visszafordult és rúzsos "ajkaival" Niall felé csücsörített.

- Jobbak? - nyögtem egy fél perces csend után. Nem bírtuk tovább, mindenkiből kitört a röhögés. Niall csak ült megszeppenve és próbálta feldolgozni az eseményeket.

- Szerintem hívd föl este! - kacagott Tina, mire Niall egy gyilkos pillantással jutalmazta.

- Most mondd azt, hogy nem jött be! - röhögtem.

- Dehogynem! Álmai nője volt! - mondta Liam, amire megint egy perces röhögés volt a válasz.

- Azt hiszem, sokkot kaptam. - nyögte végül Niall elhaló hangon.

10 KOMMENT?????!! EZ MOST KOMOLY?? Fantasztikusak vagytok! ♥ Nagyon nagyon köszönöm! És 20. rész! *--* Nélkületek nem jutottam volna el idáig! ♥ Ééés! Hamarosan meglesz a 100 komment!  KÖSZÖNÖM ♥ A részről annyit, hogy ez most nem lett valami tartalmas, ráadásul tele van párbeszéddel, ami engem rohadtul zavar... de nem tudtam máshogy megírni :$ A rémálmokért felelősséget nem vállalok! :DD

Jaa és nézzetek be ide is: http://oned-fanfic.blog.neon.hu/ Ezt két másik emberkével együtt fogom írni ^^ Sarah9619-el és Tinaahh-val :) A nevükre kattintva elérhetitek az ő blogjaikat is :) /elvileg/ Nézzetek be hozzájuk, bár szerintem ismeritek már őket :D